Zrínyi Miklós(1620-1664): Szigeti veszedelem
Zrínyi Miklós nemzeti irodalmunk egyik büszkesége. Apja korán meghalt, fia nevelését a királyra és Pázmány Péterre bízta, így Habsburg-hű, vallásos nevelést kapott. Politikus és hadvezér volt, a literatúrával csak mellékesen foglalkozott. Hadvezéri sikereire, török elleni harcaira volt elsősorban büszke, hírnevét mégis írói művészete örökítette meg igazán. Költői pályája nem az eposz megírásával kezdődött. A délvidéket a török elleni harcok bázisává igyekezett kiépíteni, s közben hadtudományi tanulmányokat folytatott, levelezett, lírában és epikában egyaránt alkotott. Élete többnyire Csáktornyához köthető, ahol egy vadászat közben vesztette életét, bár a magyar közvélemény merényletre gyanakodott. A barokk, melyben Zrínyi is alkotott, a reneszánsz után következő stílustörténeti korszak és korstílus, amely kb. 1600-tól kb. 1750-ig tartott, és melyre bonyolult minták, gazdag díszítés, monumentalitás jellemző. Eszmei háttere az ellenreformáció volt. A „Szigeti veszedelem”-mel Zrínyi Miklós új műfajt honosított meg a magyar irodalomban. Zrínyi korának új műfaja, a barokk eposz, az antik minták nyomán jött létre, annak szinte minden elemét alkalmazva.
A XVIII. századra már a regény típusai is életbe léptek, Zrínyi mégis az eposzt választotta, mert a barokk volt az akkori esztétikai normáknak megfelelő.
A Szigeti veszedelem 1645-48-ban íródott, megjelenésének ideje 1651-re tehető. A dedikáció tartalmazza az alkotás keletkezését, azonban retorikus túlzással írja le, miszerint 1 tél alatt született a költemény. Ennek megírásához Istvánffy Miklós horvát és olasz krónikáit, a vitézi énekek hagyományait és Szabadkay Mihály és Tinódi Lantos Sebestyén históriás énekeit használta fel, mégis eredetit alkotott. A forrásokat saját céljainak rendelte alá.
Politikai szándéka volt, hogy mozgósítsa a magyarságot a török ellen. Az eposz művészi célja, hogy felébressze a nemzeti lelkiismeretet, s hogy dédapja példájával igazolja: fel lehet venni a harcot a törökkel, ha a haza és a kereszténység megvédésének célja vezérli a vitézeket. Zrínyi üzenete, hogy az erkölcsi fölény elegendő lehet bármiféle csatában.
A mű történelmi forrása az 1566-ban lezajló Szigetvár ostroma. Az antik eposzokhoz hasonlóan Zrínyi is egy nagy terjedelmű, több énekből álló költeményt alkotott. A Szigeti veszedelem 15 énekből és 1566 strófából áll, ami egyben utalás az ostrom évére is. Nyelvezetét stiláris gazdagság jellemzi, tájnyelvi szavakat használ. Verselése többségében felező tizenkettes. Négy egymással rímelő sor alkot egy strófát.
Zrínyi eposza a hagyományt követve propozícióval kezdődik, a cselekmény isteni beavatkozással, deus ex machinával indul. Isten a földre tekintve látja, hogy a magyar nép hálátlanná válik, rászolgáltak az isteni bosszúra, ezért a török Szulimánban gyűlöletet ébreszt, aki serege élére állva Magyarország felé indul.
Mivel a barokk az ellenreformáció stílusa, a vallásos érzület is kimutatható a Szigeti veszedelemben. Zrínyi a mű elején Szűz Mária segítségéért fohászkodik (invokáció), majd dédapját, a nemzeti hőst, Krisztus katonájaként mutatja be.
Az esemény középpontjában a mindent eldöntő küzdelem áll. A hatalmas túlerővel lévő török sereggel szemben a várvédő magyarok erkölcsi fölénye áll (enumeráció). Míg a magyarok szerelme segíti egymást, a törököké csak pusztítja a másikat. Zrínyi feláldozza életét a kereszténységért, itt előre jelzi az író a főhős sorsát (anticipáció). A vitézeihez intézett szózata olyan erkölcsi értékeket hangsúlyoz, mint a hírnév, vitézség, tisztesség, valamint a haza és a kereszténység. Egy paradoxon tétel szerint a magyarok a csata végére mind egy szálig elesnek, azonban hősies halálukkal erkölcsiekben győzedelmeskednek.
Az író Zrínyit jellemzi a legsokoldalúbban és mutatja be a legkülönfélébb helyzetekben. Egy személyben volt várvédő, vezető, barát, apa és hívő. Nagyfokú tudatossággal készült a halálra, ugyanis vagyontárgyait megsemmisíttette, elbúcsúzott szeretteitől és a végsőkig imádkozott. Az hogy ellenségeivel jól bánt nagyvonalúságot és tiszteletet sugároz belőle.
Mivel a barokk nem az értelemre, hanem az érzelemre akar hatni, festői képeket, túldíszített jelzőket használ (basa jellemzése). Hangulatteremtő, hangulatfestő kifejezésekkel jellemzi hőseit, érzéki hatású metaforákat, pompázó jelzőket alkalmaz. Ellentétek, kontrasztok és párhuzamok fedezhetők fel a jellemzésekben (török tábor megosztottsága ellentétben a magyarok egységével, menny-pokol ellentéte a mű elején és a végén).
Zrínyi a mű megírása közben különböző műfaji elemeket kevert össze. Lírainak mondható, mikor Szkender bég és Rézmán kávézik, közben egy fiú lantozik (elmélkedések, dalszerű betét). A leíró jellegű részletek, elbeszélések és seregjellemzések epikussá teszik a művet és drámai a párbeszédes jelentektől, konfliktushelyzetektől. Kulcshelyzetekben szónoklatokat alkalmaz a retorikus hangnemet megjelenítve.
Zrínyi Miklós Szigeti veszedelmének saját korában nem volt sikere. Kazinczy fedezte fel a XIX. században. A reformkor idején nagy hatással volt az írókra, költőkre a tevékeny gyakorló politikus és költő személye, aki a felemelkedésért küzdött. Egyfajta Zrínyi kultusz alakult ki. A szigeti veszedelemmel rokoníthatók Arany János és Petőfi Sándor elbeszélő költeményei is. Irodalmi folytatásának Vörösmarty Mihály Zalán futása című művét tekintik, mely egy eposzparódia. További eposzírók voltak még az irodalom történetében többek között Marino és Tasso olasz költők, Homérosz, Vergilius és Ovidius.
Kategóriák: Irodalom Cimkék: Annak, Antik, Barokk, Erettsegi, Fia, Habsburg, Ig, Irodalom, Lantos, Meg, Minden, Nem, Olasz, Szigeti Veszedelem
Móricz Zsigmond: A boldog ember
MÓRICZ ZSIGMOND: A boldog ember (1932-1935)
„Ez a könyv nem regény, ez valóság. Egy magyar földmíves életén keresztül a magyar falu képe: nehéz sorsa, apró örömei, nagy nyomorúságai. Az író csak tolmácsa annak a kis világnak, amely önmaga szólal meg a nagy világ előtt: csöndesen, egyszerűen, de rejtett erők viharával csöndje mögött.”
Ilyen szavakkal hirdette a kiadó a regény első kiadását. A stílus Móriczra vall: maga a szerző ismerteti olvasóival célját és módszerét. (A boldog ember először folytatásokban jelent meg a Pesti Naplóban, az újság 1932. évfolyamában. Könyv alakban – némi átdolgozás után – 1935-ben adták ki.)
A kritikusok egy része komolyan vette a „boldog” jelzőt, mások csupán szociológiai tanulságot vontak le a regény elolvasása után – legjobb, ha magának az írónak hiszünk. Móricz a szegényparaszt életét és a falu nyomorát akarta bemutatni. Regényével új utat tört, s ez két ágra szakadt: innen erednek a paraszti életet ábrázoló szépirodalmi és a falu helyzetét elemző szociológiai művek.
A boldog ember egy magosligeti szegényparaszt gyermekkorát és ifjúságát beszéli el.
Joó György 1888 és 1914 között életének „boldog” korszakát éli, ezt meséli el az írónak. A naiv szemlélő talán valóban boldognak képzeli a kort, hiszen a Horthy-korszakhoz képest aranyidőnek látszik. Éppen abban áll Móricz szatírájának ereje, hogy Joó György életének első szakaszát úgy mutatja be, mintha hinne hőse boldogságában. Pedig a beállítás Móricz részéről olyan irónia, mely az elbeszélő hős őszinte hitelével és a múltat megaranyozó szemléletével párosul.
A magyar parasztregények elsősorban családias közvetlenségükkel nyerik meg az olvasót.
Benedek Elek: Edes anyaföldem! – című művében „egy nép s egy ember” történetét írja meg, Darvas József, Veres Péter és Szabó Pál saját életük és falujuk bemutatásával közvetlenül szólnak hozzánk. Ugyanilyen közvetlenség jellemzi Móricz regényét is. A boldog ember egy családtag életregénye. Móricz egyik unokaöccsét, a magosligeti Papp Mihályt szerepelteti regényében Joó György néven. Vele beszélteti el életét; ezzel első személyes közvetlenséget teremt, s mégis megőrzi saját írói objektivitását.
A regény bevezetése és az utolsó beszélgetés rávilágít az író és Joó György-viszonyára.
Olyan rokonság ez, amelyben nem halványult el az együttérzés, mégis van az íróban némi fölény a tönkrement szegényparaszttal szemben. Ez a fölényesség („nem tudtok gazdálkodni…”) az utolsó beszélgetés során részvétté, majd a sorsközösség felismerésévé válik. („Arról nem tehetsz, hogy az ember az ország szolgálatában elég, mint a kicsiny gyertyaszál. Ebben mindnyájan osztályos társaid vagyunk e megtöretett hazában.”)
Ugyanitt olvashatunk a világháború előtti „boldog” korszak és a két háború közötti gazdasági válság okozta nyomor összehasonlításáról. Mint Móra novellái és a szociológusok leírásai, Móricz regénye is szívfacsaró képet fest a szegényparaszt nyomorától. Joó György szegényessége súlyos vád a kor ellen: ez az ember egész életében mindig dolgozott, s most egy öltözet ruhát sem tud venni a gyermekének. Hiába jött Pestre, sehol sem talál munkát, napszámosnak sem veszik fel. Egyetlen öröme marad: a családi boldogság.
A többi harminc beszélgetésben Joó György életének „boldog” szakaszát ismerjük meg. Móricz találóan mutat rá, hogy ez az élet: „voltaképpen az egész magyar világnak leghűbb, ezeréves alapja: egy paraszt élete”. Joó György született paraszt. Gyermekkorában megismeri az árva gyermek minden szenvedését és megpróbáltatását, de nem hátrál meg, hanem a maga módján „boldog”. Szereti a természetet, a játékot, a fürdést és a lányokkal való bolondozást, s a veréseket, pofonokat, szidásokat nem veszi a lelkére. Erős, bátor és kitartó. Mekkora különbség van közte és Nyilas Misi között! De még Gedeon bátyjától is különbözik, mert az idejében Pestre szökik a falusi munka elől.
Az árva gyerek korán megtanulja, hogy nincsen védelmezője, s mindenütt magának kell helytállnia. Joó György tapasztalás útján és édesanyja leckéiből korán kialakítja életfilozófiáját. Rájön, hogy mindenki a maga érdekét nézi, s azt is tapasztalja, hogy az urakkal nem lehet kukoricázni. A társadalmi korrupciót részletmegfigyelésekkel leplezi le. Nem háborodik fel azon, hogy a kerülőt meg kell fizetni vagy itatni, hanem maga is mindig visz neki valamit, ha fát akar hozni az erdőből (12. beszélgetés). Nem szervez ellenállást, amikor Krósz úr be akarja csapni minden napszámosát, de a maga érdekéért megharcol (18. beszélgetés).
A pesti munkavállalás szélesíti ugyan látókörét, de szemléletét nem alakítja át. Ennek Lieb úr, a szociáldemokrata mázoló az oka, aki ostobán bánik Joó Györggyel, a „szervezetlen paraszttal”. Azért nem tud Joó György találkozni a munkásosztállyal, mert Lieb hangjából elsősorban a parasztot lenéző „úr” hangját érzi ki, s nem a’ sorsa megjavítását célzó lehetőséget. Ebben a magatartásban a jobboldali magyar szociáldemokrácia parasztpolitikájának éles és helyes bírálatát adja az író.
Móricz kitűnően ábrázolja Joó György szerelmi életét.
Tipikus parasztszerelmeket mutat be: az egészséges érzékiség praktikus meggondolással párosul. Joó György gyönyörködik a lányok szépségében, szeret udvarolgatni, de nagyon meggondolja, hogy kit vegyen el. Megfigyeli a család életét, apróra kikérdezi a vagyoni viszonyokat, nemcsak a szívére, hanem az eszére is hallgat. Házassága is tipikus: Kőmíves Erzsit veszi el, aki ott él a szomszédban. Jól is jár vele, hiszen régen ismerik egymást, és a szólást: „messze járj udvarolni, közel járj házasodni!”
Joó György édesanyját is paraszt módra szereti. Korán rájön, hogy neki kell helytállnia, mert egy asszony nem tudja elvezetni a gazdaságot. Ezért mái-gyermekkorában bizonyos fölénnyel tekint az anyjára, szeméremmel titkolja, hogy szereti, de minden tettéből kitűnik, hogy gyöngéden kíméli, és segíti a tehetetlen öregasszonyt.
A regény indái a faluban, a környéken s még Pesten is messze elnyúlnak.
Hálózat ez, melynek középpontjában Joó György áll. A faluban két világ áll egymással szemben: az uraké és a parasztoké. Joó György korán megtanulja, hogy az urakat és a papokat nem szabad megbántani. Valójában nem is érti, miért haragszik rá a jegyző, míg édesanyja meg nem magyarázza: „nem akar a megbékélni, ha akármit is csinálsz neki, mer haragudni akar. Mer az neki a haszna, ha haragszik. Mer kicsi annak, amit mitülünk kaphat, de neki úgy kell táncolni, ahogy a nagyok kívánják, mer azoktul él.” Ennél mélyebb paraszti bölcsességet még nem írtak le: mindez évszázados tapasztalat kristálytiszta leszűrése.
Móricz kitűnő néprajzos: a népköltést friss bugyogásában mindjárt a forrásánál ízlelgeti. Az 5. beszélgetésben egy ijesztő mesét mutat be, az amúgy is félős kisfiút rémtörténettel ijeszti meg egy rokon. A 22.-ben a dallal üzenést beszéli el, s több beszélgetésben népszokásokat ismertet. Mindezt közvetlenül, természetesen, hiszen Joó György élményeiről ír, akinek érzés- és gondolatvilágát éppen ez a költészet fejezi ki, és ezeket a szokásokat tekinti életformájának.
Az író legkedvesebb idilljeire emlékeztetnek Joó György udvarlásai. Milyen megkapó a farsangi jelenet, amelyben Labanc Lidivel ismerkedik meg a regény hőse:
„Aj, de szép derék fejércseléd vót. Mondom neki, szabad-e leülni mellé.
- Szűk a hely – azt mondja.
- Akkor ájjon fel.
- Minek ájjak fel?
- Ne kérdezze, hogy minek, csak ájjon fel hamar.
A megijedtibe felugrott, én meg-leültem a székre, ütet meg megkaptam, az ölembe ültettem.
A meg nevetett nagyon, hát ezér kellett neki felállni.
- Ha szűk a hely – mondom.”
Ez a falusi kötődés nagyszerű példája: a két fiatal szinte szerepet játszik. A fiúnak támadni, a lánynak pedig megfelelő szabályok szerint védekezni kell. Az idilli küzdelem szabályai íratlan, de szigorú törvények: ha a Fiú durva vagy a lány könnyen enged, akkor a falu szokáserkölcsébe ütközik. Ez a láthátatlan törvény kormányozza az indulatokat, ez írja elő a viselkedést, amely temperamentum szerint módosulhat, de az előírt mértéknek mindig megfelel.
A szegényparaszt politikai ismereteit mutatja be a 23. beszélgetés. Bimbó Mihály elmagyarázza az 1848/49-es szabadságharcot úgy, ahogy apjától hallotta, és nagy könyvekből olvasta. Sok naivság van ebben a riépi történelemben, de a lényeget helyesen látja Bimbó Mihály: Kossuth, Görgey és Ferenc József szerepe világosan áll Joó György előtt a magyarázat után. Nagy értéke ennek a történelmi elbeszélésnek a szemléletes stílus, amely mindent láttat a hallgatóval. Figyeljük meg ebből a szempontból Görgey árulásának elbeszélését: „…mikor a Gőrgei Vácnál vót, édesapám is ott vótvele, hát elkanyarította a sereget a fejér országútra, a csivirgós-csavargós gyarmati útra. Mit tudta az az alföldi magyar katona, more mennek, csakhogy mán megvót az egyesség az orosszal, mint egy kapu. Úgy vitte be Gőrgei a seregét, osztán mikor bent vótak, felállította, azt mondta, barátaim, látjátok, hogy körül vagyunk zárva. Körül bizony, mert a fegyverbe vitte őket.”
Ez az élményszerű előadás meghatja Joó Györgyöt („még reszkettem is a magyar hazáért”), majd a tizenhárom tábornok kivégzésének elbeszélése magát Bimbó bácsit is könnyekre fakasztja („még a szeme is sírt, mikor ezt mesélte”).
Móricz a szájhagyomány nevelő hatását mutatja be: az iskolai tanítás helyett szájról szájra terjedő történeti mondák őrzik a múltat, ezek szerettetik meg a hazát a szegényparasztokkal. („így tanulja meg a szegény falusi gyermek, mijén is a világ sora a hazában.”)
Ha a regény szövegét a környék mesemondóinak stílusával összevetjük, megállapíthatjuk, hogy Móricz alig módosíthatta unokaöccse szavait. A szókincs és a mondatfűzés annak a táj nyelvnek felel meg, amely az írónak is a legkedvesebb. Az olvasónak könnyű megérteni, mert ez a nyelv vált irodalmi stílussá, tehát nem hat provinciálisnak. Tőrülmetszett magyar tájnyelvi szöveggel találkozunk, melyet az író mint szülőföldjének kincsét élvezettel jegyez fel, s csekély alakítással úgy ad tovább, mint családja kis világának üzenetét a nagyvilág számára.
Kategóriák: Irodalom Cimkék: 1914, Annak, Benedek Elek, Csak, Darvas, Edes, Egy, Ezt, Hogy, Kis, Kort, Legjobb, Meg, Nagy, Nem, Utat, Vall, Veres
Móra Ferenc: Parasztjaim
MÓRA FERENC: Parasztjaim (1935)
„Közel 30 éve garázdálkodom az irodalomban, összeirkáltam egy kazal könyvet, amiknek nagyon különböző címeik vannak, de egy klisé mindnyájában megtalálható: a magyar paraszt.” – Ezek a gondolatok jutnak az olvasó eszébe, amikor Móra Ferenc: Parasztjaim című novelláskötetét olvasgatja. A kötet 1935-ben jelent meg, de a benne található különböző műfaji írások több év termésének eredményei. Valamennyi írás középpontjában a magyar paraszt, pontosabban a szegényparaszt áll. Móra nem egy könyvével bizonyította, hogy egész életművének egyik legfontosabb feladata a magyar agrárproletariátus sorsának felfedése. így hívja fel az illetékesek figyelmét rá, és próbálja a hatalmon levőket kényszeríteni, hogy gyökeres reformokkal segítsenek a magyar társadalom elesettjén, a parasztok milliós tömegein.
Móra nem volt szocialista, nem volt forradalmár.
A változtatást nem rendszerváltozás, nem forradalom útján képzelte, hanem a vezetők, a gazdagok meggyőzése által. Innen a kötet és más Móra művek kettőssége: egyrészt szinte Móricz Zsigmond-i realitással tárja fel a paraszti nyomort, kulturálatlanságot, lelki sötétséget, másrészt – e valóban megrendítő kép ellenére – csak felelősségre akar ébreszteni, figyelmeztetni, segítségért kiáltani. Nagyon jellemző e kettős magatartásra az a néhány mondat, melyet a szegedi Rotary Clubban hivatalos felkérésre mondott beszédéből idézünk:
„Előadásomban, magam is érzem, sok volt a keserűség, és könnyből támadt a mosolygás szivárványa is. Bántani nem akartam senkit, se természetem nem olyan, se a mai idők nem arra valók – amivel nem azt akarom mondani, hogy nincs kitől számon kérni az úgynevezett nemzetfönntartó elem testi-lelki elhagyatottságát. De én csak el akartam jajdítani magam, hogy emberek, népünk hatalmasai, vigyázzatok, itt több baj van, mint ahogy ti tudjátok, járjatok utána, hol a hiba, és segítsetek rajta! Mert nem az ország házában van a magyar jövendő, hanem itt, a magyar tanyákon, tizenöt-húsz kilométerre a városoktól, és itt olyan sötét van, hogy még a tudás szentjánosbogarai se világítanak benne. És ne felejtsétek el, hogy nem lehet önfeláldozó hazaszeretetet követelni sorsdöntő években attól a néptől, amelyet Eötvös József törvényének hatvannegyedik esztendejében se tudtatok odáig vinni, hogy ismerje hazája ezeréves történetének elemeit, s lássa abban a maga szerepét!”
Bár Móra nem a gyökeres változás híve, témáját mégsem felülről nézi. A parasztok ügyében érdekelt fél, aki parasztnak született, s ha a sorsa úgy hozta is, hogy kultúrpalotát igazgatott, „szívében halálos holtáig megmaradt parasztnak”.
Számos tanulsággal, bizonyítékkal szolgált a Parasztjaim című kötete a kor olvasói számára. Móra sok mindent megírt benne, amit a falukutatókba népi írók szociográfiai munkájukban más körülmények és keretek között megismételtek.
írásából érezzük, hogy mérhetetlen a gyűlölet az úr és a paraszt között. Évszázados hagyomány ez, hiszen az úr 900 éven át csinálta a törvényt a paraszt ellen. Mikor pedig befogadta a nemzetbe, a társadalomból még mindig kirekesztette. Volt tehát már joga a parasztnak, csak éppen nem élhetett vele. „Mikor az apám szőlőcskéjét elverte a jég, és ő felment a városházára adóelengedést kérni, mint ez, meg az a tekintetes úr, akinek tőkéit szintén széthasogatta az isten haragja, akkor az írnok úr azzal kergette el: »Hja, öregem, az más! A tekintetes úr nem mehet napszámba kapálni, de kend elmehet!«”
Az ezeréves választófalat kétfelől hordták – hangoztatja az író, de nem a paraszt hordta bele a nagyobb részt.
Erre a tételre bizonyítékokat is hoz fel: „Tessék fellapozni a magyar közmondások gyűjteményében az úr és a paraszt címszót. Igaz, hogy a,paraszt azt mondja; »nem jó úrral egy tálból cseresznyézni, mert meglövöldöz a magjával«, meg hogy »az úr a pokolban is úr«. Igaz, de a paraszt csak ezt mondja. Az úri szólásmondásokban mintha több volna a gyűlölet, mert az egyik szerint »huncut a paraszt, ha már egy arasz«. A másik szerint pedig, amelyik alighanem a Dózsa György tiszteletére termett, de még máig is él »sülve jó a paraszt, akkor is a fene egye meg.«” (Úrgyűlölet)
Részben a bizalmatlanság, részben a földhöz való görcsös ragaszkodás az oka annak, hogy a parasztfiú, bár műveltebb, mint az apja, és kitörhetne az évszázados megalázottságból, nem akar úri család gyermeke lenni. Ahogyan az éveken át szelídített vadkacsa egy napon visszatér fajtájához, mert ilyen a természete, éppen úgy nem tud új környezetében megmaradni az a parasztgyermek, akit a falu, a paraszti környezet egyszer már magához szoktatott. Móra és felesége elvállalnák Mák ángyó gyermekének, Matyinak a nevelését, végül mégis a társaihoz visszatért vadkacsa példája inti az írót: „… őrajta tűnődöm (ti. Matyin), meg a többi vadkacsán, a sok-sok tanyai talentumon, a vadon nőtt zseniken, akik közül csak az én tudtommal is sokkal tettek próbát a régi világbeli városi urak. Hiába, egy darabig csak szelídültek, aztán mind visszamentek vadkacsának a többihöz. Ilyen a természetük.” (Vadkacsák)
A fiatalokban van már ragaszkodás az iskolához, már belekóstoltak a kultúrába, az öregebbek azonban tudatlanok, évszázados babonák, tévhitek áldozatai. Az előbbi elbeszélésben Mák apó az alacsonyan repülő fecskéket kergeti, hogy felszabjanak a magasba, mert szerinte a fecskék hozzák az esőt, ha lent szállanak.
Egy másik elbeszélésben, a Mihály folyamatbatételében Mihály, az átokházi paraszt nem tudja,.mi a különbség folyam és folyamat között. Nem érti meg a jog nyelvét, hiszen nem is számára írták, inkább ellenére.
Ugyanaz a Mihály és felesége Kossuthot királynak tartja. Abban a beszédében, amelyet Móra a magyar parasztról tartott, aggasztó példákat hozott fel kulturálatlanságukra. Azért is hangsúlyozza ezt a szomorú igazságot, mert a rendszer urai, akik sovinizmusra nevelték, unosuntalan hangoztatták a magyarság kultúrfölényét a szomszéd népekkel szemben. Ezt az állítólagos kultúrfölényt cáfolja az a tény, hogy a magyar paraszt semmit nem tud Napóleonról. Szent Istvánról is csak annyit, hogy ünnepe augusztus 20-ára esik. „Számukra az egész magyar történelem kezdete, vége, teljessége Kossuth Lajos és a negyvennyolc. De a névnél nincs tovább ez se. Mi volt az a negyvennyolc, mit csinált Kossuth Lajos? Ezekre a kérdésekre vállvonás a felelet. Meg az, hogy az nagy ember volt, most is sok olyan kellene. Miért volt nagy? Mert eltörölte az adót. Mert megverte a németet. Mert meg merte mondani az igazat a nagyuraknak. Arról, hogy felszabadította a jobbágyot, ezek a jobbágyok nem tudnak semmit. De én se tudom, hogy csakugyan föl vannak-e szabadítva.” (A magyar paraszt)
Itt jegyezzük meg azt is, hogy ebben a szemléletben nemcsak tudatlanság van.
Igaz, hogy Móra parasztjai nem ismerik a magyar nép írott történetét, de szavaik valamiféle más történelemről árulkodnak, amelyet a nép a maga számára állít össze, alakít ki. Ebben a történelmi szemléletben Kossuth egy szintre kerül a királyokkal, sőt talán még magasabbra is, hiszen nem elvont fogalomkéntjelenik meg a történelemben, hanem olyan emberként, akinek szándékait a nép megértette, és akit követni is hajlandó volt.
Ebben a történelemben állandó szerepet kap a török császár. No meg a sok kincs, arany, amit a török császárok ásattak el. Bojárdahalmát például Küsmödi szerint a török császárral kell felásatni. Valamelyik őse ugyanis ide temettette Bojárda nevű leányát, aki reménytelen szerelme miatt öngyilkos lett. A lány mellé 9 kád aranyat is helyezett, hogy az egykori utód, aki megtalálja a sírt, lássa, milyen nagy úr gyermeke alussza itt örök álmát.
De Küsmödi szerint a hatalmas kincset csak a török császár engedélyével szabad kiásni. íme, annyira élő a magyar paraszt saját történelme, hogy a modern korban is megtalálja e história különös személyeit. S e történelemben is első a haza, mert Küsmödi a kincs feltárásával hazáját akarja gazdagítani: „Csak a hazát akarom én fölkarolni, ha mán úgy maradt, mint a szödött szőlő, aki mellül még a karót is ellopták. Nincs mán itt más segítség, csak a török császár.” (Küsmödi felkarolja a hazát)
Ebben a történelemben természetesen helyet kap Sándor király, azaz Rózsa Sándor is.
(Sándor körül) Az alföldi tanyavilág csodálattal teli ragaszkodással őrzi emlékét, ahogy Móra is mondja: „… a nyáron tanyavilágunknak olyan részén bujdostam, amelynek nádfödeles házai között – novellaíróink bogárhátúaknak nevezgetik őket, noha olyan rongyos hátú bogarat a legnagyobb Brehm sem ismer – még elevenen él a Sándor-mítosz. (A nevét nem árulom el a környéknek, hogy a többi környék meg ne legyen sértve, mintha őbenne nem volna kegyelet.) Hát itt hallottam néhány történetet Sándorról, amelyeket érdemesnek tartok följegyezni. Hitelességükről az a kukoricacsősz felel, akivel együtt sütögettük odakinn a gyenge kukoricát.”
Móra Ferenc Rózsa Sándora nem olyan, mint a Móricz Zsigmondé. Móra írásában nemcsak a szegénység védelme fűződik a betyár alakjához, hanem gyilkosság is; olyan, amit féltékenységből, hiúságból követett el.
„Azok között, akiknek a gyertyáját elkoppantotta, volt vagy hét betyár is. Mikor ezeknek a halálát számon kérte tőle a bíróság, elfutotta a vér az arcát, és veszett dühvel rázta meg bilincseit.
- Röttenetös jussom volt hozzá! – ordította. – Rózsa Sándornak adták ki magukat a népek előtt, pedig arra se voltak méltók, hogy kapcának viseljem őket.”
Móra a puszták királyának a bukását is megírja. Mindez arra mutat, hogy rokonszenvvel vizsgálta alakját, de némi tartózkodással: kötelez a tisztesség, hogy megmondjam, mi lett a Sándor vége. A bíróság kimondta rá a halált, de mindjárt kegyelemre is ajánlotta – bizonyosan nem ok nélkül.
S Ferenc József negyedszer is megamnesztiázta a puszták királyát. Szegény király! A szamosújvári börtön volt az ő Szent Ilonája, ahol – szabómesterségre fogták. Ez csúfabb bukás volt még a Napóleonénál is. Mikor pedig az öreg ujjak elerőtlenedtek már a szabótűhöz, akkor kötőtűt dugtak közéjük, és Sándor mint strimflikötő fejezte be földi pályáját. Higgyük, hogy a nagy Bíró legalább ezért szintén amnesztiát adott neki.”
A falu műveletlenségéről, a babonák, rögeszmék világáról, a kulturálatlanságról legkevésbé éppen a magyar paraszt tehet. Hogy miért ilyen elmaradott a műveltségében, arra Móra a kötet nem égy elbeszélésében vagy egyéb írásában megadja a magyarázatot. Elsősorban a rendszer vezetői bűnösek, akik gazdasági nyomorba süllyesztették és ott is tartják a föld művelőit. Mekkora ez a nyomor? Olvassuk el A magyar parasztról mondott beszédét, vagy nyissuk fel a kötet Földhözragadt Jánosék 1932-ben című írását. Ezekben félelmetes hitelességgel, szinte vádszerűen sorolja fel az író a nyomor tüneteit.
A sok közül csak néhányat említsünk meg, a legkirívóbbakat! A szegény paraszt valósággal éhezik, élelme hiányos, hitvány. Van család, mely korpán húzza át a telet, nem korpakenyéren, hanem vízzel kevert korpán.
A nyomor következménye a csócsálás is.
Az idősebb megrágja az ételt a csecsemő számára, azután betömködi azt a gyermek kék színű szájába. Kiválóan jó erre a faalji férges szilva kenyérrel: „Nagyon megedzi ez a kis gyomrot, aki bele nem hal araszos korában, az megélhet száz esztendőt is.”
Aki hajában főtt krumplit eszik vagy paprikás-sós kenyeret, az már büszkén mondja: „Nekem telik, mertén gazdaember vagyok.” 2200 négyszögöl telket kapott földosztáskor, havonként 66 pengő válságot fizet érte 52 esztendőn keresztül. Ezen kívül 59 pengő egyéb kiadása van a földre. A bevétel a termésért pedig mindössze három pengő. A kukoricaszárért 20 pengőt ígértek. „Hála Istennek, a zárószámadás csak 102 pengő deficitet mutat.”
A másik csak bérli a földet, de abban sincs köszönet. Vagy elmenekül a földtől, s örül, ha a városi rokonság bejuttatja valahová iskolaszolgának, vagy az adó, a teher, a beszolgáltatás tönkreteszi. Végül még a hivatalos eljárás költségeit, a végrehajtót is neki kell fizetnie.
Földhözragadt Jánosnak fel kell gyújtania a tanyáját is, ha a leányát meg akarja házasítani. A biztosítók 843 pengőt fizettek tűzkárért. Ezért a pénzért már új tanyát is lehetett építeni, „pedig a házaknak mostanában az a szokásuk, hogy összedűlnek, mint az emberek”.
Erkölcsi életüket is a föld szabja meg. Előfordul, hogy a 60 év fölötti öregasszony mostoha fiával áll össze: „: az lösz a legokosabb, mert akkor a birtokot nem köll szétválasztani.” Sok a hadirokkant a parasztság soraiban, és ott csak az asszony keres. Jó, ha havonta 20 pengőt összeszed mosással. A rokkantsági járulék inkább megszégyenítés, mint segítség. A rokkant havi 1 pengőt kap a szeretett hazától, és két gyerek után 50-50 fillért.
A választások alkalmával a paraszt nem tudja, kire adja szavazatát. Arra szavaz, aki leveszi válláról a terhet. Olykor többen is összebeszélnek, hogy 1 kiló sóért vagy 1 liter petróleumért adják-e el a szavazatukat. Általában készpénzért nem szívesen bocsátják áruba voksukat, mert megesett, hogy szavazás után behajtották rajtuk a pénzeket. Ezért okos az, aki például szavazatáért testvérnénje koporsóját csináltatta meg: „A koporsót, azt hiszem, csak mégse szedik ki a föld alól, akármilyen huncut ez a világi nép.”
A rossz tandíjrendszer mellett az iskolabírság is sújtja a szegény embert, aki gyermekét a sok munka vagy a nagy távolság és a hideg miatt nem tudja, vagy nem meri iskolába küldeni. A bírságok ellen vagy tandíjkedvezményért hiába folyamodik, mert bár a városháza csak miatyánknyira van az iskolától, mégis nagyon messze. Egyik-másik parasztgyermek annyira rongyos, hogy a nagy hidegben maga a tanító javasolja, hogy ne látogassa az iskolát: „Anyádnak pedig mondd meg, hogy ha ilyen időben még egyszer elereszt az iskolába, akkor agyonvágom.”
A magyar paraszt gyakran lágyszívű és csodálatosan szelíd. Márton apót, a csőszt súlyosan megfenyegeti az ispán, ha még egyszer nem vesz zálogot a vetésbe tévedő idegen állatokból. Hiába akar szót fogadni Márton apó; mikor a búzában három báránykát és egy alvó, szelíd képű szőke fiúcskát talál, a három bárányt megeteti és megitatja, s a kisfiút egy találós kérdés megfejtése után a zálogba vett bárányokkal együtt szelíden elbocsátja. (Márton apó zálogol)
Ugyanilyen mély emberség mutatkozik A csókái csata című elbeszélésben is.
A csókái magyarok és a szanádi szerbek hosszú barátság után kegyetlenül megharagudtak egymásra, s már-már kaszárakapára került sor. De a kis Milica és Marika ártatlan barátsága és egymáshoz való ragaszkodása az apák fegyverzetén kibékítette a haragvó szíveket: „…a szanádi bíró Marikát kapta az ölébe. A csókái bíró meg Milicát ölelte magához, s egymás kezét fogva állt a két vezér a két sereg közé. De lett is erre olyan örömriadal, hogy a szanádi varjak mind a csókái határba repültek tőle, a csókái csókák meg a szanádiba.”
Az ellentét néha a parasztság körében csak párbajjal oldható meg. Nem az urak párbajszabályai szerint, hanem a falu sok százados törvényei alapján.
Sahin Ugró Gergő és Francia Nagy Antal egy hetivásáros napon a kocsmában összeszólalkozott. Az egyik azt mondta a másiknak, hogy nincs még benőve a feje lágya. Ezt a séjtést meg kell torolni, jöjjön a fejpróba, két kemény fej többszörös összekoccantása. Akkor hagyták csak abba, mikor az egyik már „röcsögött”. (Fejpróba) Máskor a bor a hetvenkedésnek és a belőle következő párbajnak az eredeztetője. A Mecsek gyerek és a világbirkos verekedése is csárdából indult és az udvaron végződött. Halállal az egyik részről, börtönbüntetéssel a másikról. (A világbirkos halálának ténykörülményei)
Akármelyik írását olvassuk is a kötetnek, akárhogyan mutatja is be elbeszélésében Móra a magyar parasztot, minden esetben az írónak a paraszt iránt érzett mélységes szeretetét tapasztaljuk. írásainak célja, hogy becsülje meg a társadalom a parasztságot, sokkal jobban, mint ahogyan eddig tette. Ezt a rokonszenvet, melyet az olvasó is érez, nemcsak művének eszmeiségével, nemcsak remek jellemábrázoló képességével éri el Móra, hanem a művészi és érzelmi hatás érdekében felhasznált egyéb sajátos formai eszközeivel is. Mórát többek között azért is olvassuk szívesen, mert úgy ír, mintha élőszóval mondaná el történeteit. Kitűnően tud adomákat, érdekes eseményeket előadni, kellemesen tud csevegni. Kedvesen bizalmaskodó, beszélgető modorához, csevegő stílusához az is hozzátartozik, hogy rendszerint nem tér rá azonnal a címben jelzett eseményre. Gondoljunk csak a Mihály folyamatba tétele című írására. A novella szerkezete három részre tagolódik. Először Mihályt mutatja be Móra, és azt a vidéket, ahol Mihály tengeti keserves életét, és ahol ősei verítékeztek. A második részben az író és Mihály között létrejött egyezségről olvasunk, és arról az incidensről, amelyek az egyezség szerinti napszámok kifizetése körül támadt. S ezek után teszi teljessé történetét a tulajdonképpeni téma elbeszélésével. Számára a cím csak ürügy a beszélgetésre. Bizonyos, hogy egyszer eljut ígéretének beváltásához. De közben panaszait, kétségeit, fájdalmát is elmondja.
Végül szólnunk kell Móra sajátos humoráról. Amikor a szegényparasztról, annak ügyeiről, konfliktusairól beszél, írásaiban a szelíd, megértő humor tükröződik. Ennek alapja a szeretet, melynek melege átjárja az olvasót is.
Másként tréfálkozik Móra, amikor nem megbocsátani, hanem vádolni akar. Ilyenkor szívesen élaz irónia, a gúny fegyverével. Amikor Mihály megértette, mit jelent valamilyen ügy folyamatba tétele, az író kifakad a törvények, rendeletek stílusa ellen: „Bölcs emberek csinálják a törvényeket. Hátha azok azt tartják, hogy baj lenne abból, ha Átokházán is megértenék a törvényt!”
A gúny és az irónia olykor zárójelek alkalmazásával kap kiemelést az elbeszélésekben. A Mindenféle ördögökről című elbeszélésben olvashatjuk: „Az összehasonlító vallástörténet szerint az öreg ördög bölcsőjét alighanem Babilon vizei mellett ringatták. Nyilván szumir őseink jöttek rá először, hogy még az Úristennek is szüksége van némi ellenzékre. (Látnivaló, hogy nagyon szamár emberek voltak azok a szumirok. Nem volt bennük semmi reális országlászati érzék.)” Hasonlóképpen ugyanebben az elbeszélésben a diplomaták elleni kifakadást teszi zárójel közé Móra: „A kabbalisták a geneológiáját is megszerkesztették az ördögnek, persze csak felmenő ágon. A legöregebb ördög a Samael, ez volt az, aki Évát elcsábította. Ennek az ivadéka Sátán, aki olyan követféle az ég és a föld között, mert az égi hatalmasságoknak ő teszi a jelentéseket a földi konstellációkról. (A diplomaták valószínűleg az ő impériuma alá tartoznak, s központi székhelye Genf.)”
Ugyancsak gazdag humor bontakozik ki azokból a képekből, hasonlatokból, melyeket Móra olyan sűrűn használ írásai fűszerezésére.
Az Illés megtette a törvényt című elbeszélésben olvassuk: „Ahogy befordultam az udvarra, mérgesen nekem ugrott a puli. Már akár mint házfelügyelő, akár mint a csontok amatőr felkaparója, aki haragszik a konkurenciára.” Még derűsebbek Móra leírásai, képei, amelyeket az általa annyira szeretett paraszti figurákról adott. A Mezei nagyhatalmak című elbeszélésében András és Mihály áll szemben egymással. A következő tájékoztatást kapjuk Andrásról: ,Ami pedig a lábfej és a sapkás fej közé esik, abból nagyon könnyű megállapítani, hogy András szenvédelme a szalonna iránt tisztán platonikus vonzalom. Hosszú, keszeg ember András, afféle szegény kertész ember az ötödik dűlőből, ahol a krumpliban és répában tartózkodó kalóriával szokás megtölteni az oldalközt.”
Móra Parasztjaim című kötete egyik legszebb vallomás a szegényparasztság sorsáról.
Méltatás helyett az író szavait idézzük: „Nem mondtam el mindent, amit láttam, mert azt mondhatnánk rám, lázítok. így is volt egy-két jó emberem, aki féltett, hogy az igazságom nem lesz elég erős pajzsom, ha védelemre szorulok. S ami riportot írtam, annak is irodalmi formát próbáltam adni. Nem azért, hogy nagyobb legyen a hatás, hanem hogy ne legyen olyan kegyetlen a tények brutalitása. Nem találtam ki semmit, de egy-két színt vettem abból a forrásból, ahol az életem eredt. Én is voltam szájból mosakodó kisgyerek, csakhogy én édes vizet vehettem a számba. A mai földhözragadtnak étele, itala, mosdóvize, törülközője csupa keserűség. Én is bukdácsoltam a hóban a csillagfényes téli hajnalokon, de én hihettem, hogy elérem a csillagokat. Mit hihet a mai egyinges, kisrongyos, akit apja, a béres, még a maga karrierjével sem biztathat?”
Kategóriák: Irodalom Cimkék: Azt, Ferenc, Itt, Magam, Meg, Mint, Mondani, Nem, Sok, Testi, Volt, Zsigmond
Nagy Lajos: Kiskunhalom
NAGY LAJOS: Kiskunhalom (1934)
Nagy Lajos mint novellaíró kezdte pályafutását, s évtizedeken keresztül így tartotta számon egy szűkebb olvasóréteg; a nagy nyilvánosság ugyanis nem ismerte.
Amikor 1932-ben megkapta a Baumgarten-díjat, pénzéből sokfelé utazott az országban. Ekkor határozta el, hogy regényt ír az Alföldről. De nem a konvencionális regényformát tervezte, hanem valami újat, valóban életszerűt akart: „A regényről, annak szokásos, évszázados formájáról kedvezőtlen a véleményem. A regénynek van meséje és főhőse, a mese elindul valamely pontról elérkezik valahová, valami megoldáshoz, befejezéshez, közben csűrődik-csavarodik oly módon, hogy egészen eltér a valóság ábrázolásától, az életszerűség helyett merő kiagyalássá válik. A valóságban a folyamatoknak nincs kezdetük és végük. Nem befejezés az, hogy x férfi és y nő egymáséi lettek. Az események önkényesen csoportosíthatók két főszereplő köré! Főhős olyképpen, ahogy a regényekben található, a valódi életben nincs. A regénynek lényegileg és formailag meg kell változnia, úgy lehet csak épkézláb, olvasásra érdemes művé.”
E felfogásnak megfelelően tervezi meg új alkotását, a Kiskunhalmot, és röviden így jellemzi: „Regény, amelynek nincs főhőse, nincs meséje! Amely nem szerelmi történet, nem a házasság intézményének a propagandája. Nem az lesz a tárgya, hogy János férfi szereti Mariska leányt, és az is szereti őt, de akadályokkal kell megküzdeniük, hogy egymáséi lehessenek.”
Ilyen elhatározások között jött létre a Kiskunhalom, mely valóban nem hagyományos regény. Nehéz besorolni valamiféle műfaji keretbe. Talán ez a meghatározás illik leginkább rá: szociográfiai regény. Egy szenvedő, tengődő, kiszolgáltatott nép életéről ad benne keresztmetszetet az író. Ez a nép a Kiskunhalom nevű Duna menti falu népe. A név azonban csak kitalált, mert voltaképpen Apostagról, az író szülőfalujáról van szó, ahová élete folyamán ismételten visszatért látogatóba vagy pihenni, de látni, tapasztalni is.
A regény szerkezetét az időrend fonala fogja össze.
A falu topográfiai és statisztikai számokkal adott leírása után a megfigyelés napját is rögzíti az író: „Augusztus tizenkettedikén, szerdai napon, a nap 4 óra 58 perckor kel. De a munka, legalább a most folyó cséplés már virradatkor kezdődik.” S a regény zárósorai között pedig ezt olvashatjuk: „Augusztus 18-án a nap kel 4 óra 59 perckor, tehát már fenn ragyog az égen. A cséplés már mind a három gépnél megkezdődött.”
24 óra tehát annak a sokágú cselekménynek az időtartama, mellyel a műben megismerkedünk. Természetesen nem percről percre halad előre időben az író, hanem napszakok, a falusi élet mozzanatai alkotják a mű egy-egy fejezetét. A cséplést és általában a hajnali munkakezdést megörökítő első fejezet után a következőket pl. ezzel a mondattal vezeti be az író: „Reggel 7 órakor,harangoznak…” és benne a kora reggeli időszak színes, tarka képe bontakozik ki előttünk. Aztán a délelőtt, dél, délután fontos és látszólag kevésbé fontos időpontjai és eseményei alkotják az egyes fejezetek tartalmát. Nem pihen az író később sem, s az esti órákban, induló hajóval, mely hajnalban érkezik a fővárosba, ő is visszatér Pestre, elkísérve falujából egy-két lakost a nagyváros életébe, hogy aztán ismét a hajnali órák falusi hangulatával, ismét Kiskunhalom életének fáradt lüktetésével fejezze be különös, szokatlan, de nagyon figyelemreméltó tájékoztatását.
Nehéz lenne a mű cselekményét röviden összefoglalni, mert csak az idő halad előre benne.
Összefüggő, egységes cselekménye nincs, mint ahogy a falu egy napjának sincs egyetlen szálra felfűzhető élményanyaga. A faluban különböző emberek élnek, dolgoznak, veszekednek, irigykednek, sértődnek, esznek, isznak, beszélgetnek. Ezt a tarka mozaikot akarta Nagy Lajos élethűen, a valóságnak megfelelően megörökíteni.
Így hát nem is a cselekmény egysége az, amit elemeznünk kell a műben, hanem a különböző alakokat, jellemeket s a velük kapcsolatos jeleneteket. A regényben szereplő férfiak és nők foglalkozása, magatartása, egyénisége adja azokat az apró mozzanatokat, melyekből összeáll a mű egésze. Annak ellenére, hogy nincs egységes cselekmény benne, mégis kerek egységnek érezzük, s újnak, erősen tendenciózusnak. Nagy Lajos ugyan látszólag tárgyilagos szemléletet akar sugározni, de néhány sorból, lírai részleteiből kiderül, hogy a hajnaltól késő estig robotoló falusi szegénység érdekében ír; objektivitással is fel tud kelteni háborgó indulatokat. A könyv olvasása után nemcsak szánalmat érzünk, hanem elkeseredést, haragot is. Haragot azokkal szemben, akik lenézik, elnyomják a parasztot, az uraknál és a városi polgároknál alacsonyabb rendű lénynek tartják, és akiknek politikája miatt egészségtelen környezetben, kulturálatlanságban éli le a parasztság kilátástalan életét.
A Kiskunhalom társadalma nem homogén.
Szegények és gazdagok, hivatalnokok és kofák, látástól vakulásig dolgozók és az őket hajszoló földbirtokosok élnek ebben a társadalomban. El egy csekély számú értelmiség is a faluban, és a különböző vallások papjai vigyáznak a lelkek tisztaságára. A társadalomnak ez az erős megoszlása egyúttal azt is jelenti, hogy csak látszólagos a nyugalom Kiskunhalmon; az emberek tulajdonképpen irigykednek egymásra, s még egy családon belül is gyógyíthatatlan sérelmeket hordoznak magukban. A 70 éven felüli özvegy Kis Gáborné a magukra hagyott öregek sorsát szenvedi, aki már útjában van mindenkinek, még a saját gyermekeinek is. „Dolgozni már aligha tudna az öregasszony, hisz’ a járás is nehezére esik, a szeme romlik, de micsoda munka is akadna ilyen öreg számára! A gyerekei segítették 20 esztendőn át, de nem többre, hogy éhen nem halt, most azonban már csak a Ferenctől várhat valamit. A Ferenc még néha küld egy kis levest vagy tésztát. Úgy küldi, mert házukhoz nem szívesen megy el, hisz’ a menye még csak rá sem szeret nézni. Amiatt a kis leves miatt.” S ha el is megy a fiához, nem hajlandó venni a kínált ételből. Aztán úgy meséli a faluban, hogy „nem adtak azok egy falatot se. A drágalátos fiam, a Ferenc. Azért neveltem föl. Csak ott álltam, mint a szamár, azt’ olyan éhesen jöttem el, ahogy odamentem.” Kis Ferenc, a fia és a felesége pedig távoztával összekapnak, éppen őmiatta; súlyos gorombaságokat vágnak egymás fejéhez, s amikor elhallgatnak: „Kis Ferenc feláll, kimegy az udvarra. Lassú, nehéz a lépése. Megáll és nem mozdul. Pedig jó lenne meg nem állni, elmenni, soha vissza nem térni.”
Sok a gyűlölködés a faluban; persze a legsúlyosabb formája az, ami a két osztály, az úr és a szegény paraszt között van. A falu közelében fekszik Bántelek-puszta, 200 katasztrális hold, Weisz Artúr birtoka. Itt történik az összetűzés a jószágát féltő birtokos és a szolgálatában álló Mándli Sándor között. Mikor Sándor arcán elcsattan á pofon, vészesen kiéleződik a helyzet. De Weisznek segítségére siet a kocsisa, Gyomoszlai Péter, s alaposan elbánik Mándlival. A mindennapi kenyér féltése lealjasítja a szegény embert, és hajlandó a büntető szerepét vállalni saját sorstársával szemben. Tragikus és groteszk ez a jelenet Nagy Lajos könyvében, rendkívül jellemző Kiskunhaloim világára: „Mándli Sándor csak áll, szájához kapja a kezét, csak csodálkozik, majd hirtelen rohan a járomhoz, kirántja belőle a vasjáromszöget, és azt magasra emelve szalad neki Weisznek. De Péter leugrott a kocsiról. Mándli mögé került, és elkapja a karját. Egy csavarintással kiveszi Mándli kezéből a járomszöget, elhajítja, s kézzel-lábbal elkezdi Mándlit ütni, rúgni, ököllel a fejébe, csizmaorral a sípcsontjába, hogy Mándli csak úgy kapálódzik, bukdácsol a levegőben, elesik, de Péter még akkor is rugdalja, alig tudják az emberek megfékezni, s odább vonszolni. Mándli orrából csurog a vér, Péter káromkodik, kitépi magát a többiek kezéből, és még egyszer belerúg Mándliba. Weisz úr valósággal könyörög Péternek: – Ne bántsd már az istenért, Péter! Ne bántsd már, hisz agyonvered.”
Egyébként úr és szegény más tekintetben is szemben állt egymással.
Mikor délután a nagy hőség sok embert a Duna hullámaiba küld hűsölni, nem értik a parasztok az urak bolondos szórakozását. „A révész, a halász, a molnár, mind csak nevetnek az urak komédiáin. Nem hiszik el, hogy jó az, belemenni abba a veszett hideg vízbe. Kinevetik az urakat. Csorbáék is, akik itt laknak a közelben, a töltés mellett, legföljebb ha az Anna nem. Fejét csóválja a gulyás, aki száz lépéssel lejjebb itatja meg a marhákat, a kanász, aki még annál is lejjebb úsztatja a disznait, de meg minden rendes szegény ember, akit errefelé. hoz a dolga, s látja a nagy lubickolást. Tisztára bolondok az urak.” Ilyen a paraszti konzervativizmus. Nem akar tudni az egészségesebb életről, megveti a sportot, a fiatalabbak között azonban akad már felvilágosult: „Mint a kígyó a bőrét, úgy vesztik el a víztől való iszonyukat némelyek, a Kis Bözsi például azt mondja a fürdésre, hogy »pompás«. De még cifrábbakat is mond: »egészen felüdül tőle az ember«.”
És még további ellentétek kerülnek ki a regény soraiból. Sokan átkozzák Vanyur Zsuzsannát, a kofát, mert a szegényektől olcsó fillérekért veszi meg a szőlőt, és azután viszi Pestre, hogy ott drága pénzen adjon túl rajta. A Kiskunhalmon üdülő Fleischerné gyanakvással tekint a szolgálatába szegődött kis 15 esztendős cselédlányra, Káveczki Julisra. Julis pedig „szeretné megfojtani azt a kegyetlen, gyűlölködő élőlényt, akit neki szolgálni kell, akinek minden dühös szavára szelíden, vékony hangú alázattal kell felelnie…”
A paraszt bolondnak nézi az urat, az úr pedig lenézi, undorral tekint a porfészek Kiskunhalomra. „Éjfél után az országútról befordulva egy nagy túraautó robog végig a falun, gróf Majsay Tihamér ül benne két barátjával, Pestről jönnek, és a bankotai kastélyba mennek. Az autó falja az utcákat, meg se kottyan neki a falu, egy vagy két perc az egész, amint a Deák Ferenc utca legszélső házát elérik, Piac tér, Nagy utca, Földvári utca, s már kifelé szalad. Micsoda porfészek, érzik, gondolják az autó utasai, legfeljebb Majsay gróf nem, mert neki ez már nem újság.”
Persze elmaradhatatlan ebből a képből ,a rendszer megbízható őre, a csendőr.
Kétszer is találkozunk csendőrökkel. Az első alkalommal a hevesi embert faggatják, aki szénégető lévén, Baranyába indul, hogy munkát keressen. Gyanús a rend őrei szemében, mert ipari munkás. De megnyugtató számukra, hogy nem vallja magát szocialistának, s örvendetes az is, hogy nem sokat tud Oroszországról, arról pedig egyáltalán semmit, hogy ott most milyen világ van. Tovább engedik háta hevesi embert, de utána néznek, s tekintetükben még egyszer felvillan a gyanakvás. A fejezetet lezáró kép izgalmas. Nagy Lajos művészete, kifejező ereje szinte utolérhetetlen benne: „A két csendőr néz utána egy ideig, csak úgy szórakozásból. Olyan a távozó, amint kissé fáradtan szedi maradozó lábait, kopottan, csapott vállal, hogy a kóbor kutyát juttatja az ember eszébe. A himlőhelyes csendőr amint néz utána, az egyik hideg kék szemét úgy hunyja be, mint ahogy célozni szokás a fegyverrel.”
Aztán estére ugyanez a két csendőr megjelenik Káveczki István házában. Alaposan szétnéznek, átkutatják a házat; minden gyanús dolgot magukhoz vesznek, tolvajkulcsot, meg 12 pengőt, mert hiszen „feltűnő összeg egy egyhold szőlős parasztembernél.” Káveczki Istvánt és a nála lakó Szabadi Sándort bekísérik a parancsnokságra. Megindul a pletyka a faluban, mert szégyen az előállítás, meg félelmetes is. Káveczkit mindenki a faluban elharapódzó lopásokkal gyanúsítja, Szabadit mással, a kommunizmussal is, mert gyakran jártatta a száját.
Kiemelkedő hőse nincs a műnek. Senki sem tartózkodik sokáig a színen.
Csak így tudja Nagy Lajos a falu teljes képét adni. Természetesen egyik-másik szereplő ismételten megjelenik előttünk, azért, mert a vele történő esemény vagy események kiegészítik a Kiskunhalomról rajzolódó képet.
A sok szereplő azonban egyértelműen meggyőz minket arról, hogy a faluban kétféle életmód van: a kétkezi munkások vigasztalanul élik szürke hétköznapjaikat, melyektől az ünnep- és vasárnap sem nagyon különbözik. A másik életmód az uraké, szellemi örömökben az sem gazdag, de nem teszi tönkre az embert annyira és oly fiatalon, mint az előbbi. A tikkasztó nyári hőségben, a legforróbb órákban a „papok, tanítók jegyzők, írnokok, földbirtokosok és kereskedők leheverődnek elsötétített szobáikban, szundítanak egyet, és sem ébren, sem alva nem panaszkodnak.” Nekik több idejük van megállni, elbeszélgetni egymással, kicserélni gondolataikat, falusi módon elfilozofálgatni. Általában jelentéktelen dolgokról beszélgetnek. De ha szóba kerül pl. olyan probléma, mint a tuberkulózis, mely kíméletlenül pusztít a falun, nem szívesen hallgatják a realitás felé mutató indoklást, ti., hogy szegény a paraszt, rosszul táplálkozik, nincs higiéniára nevelve. Maga az orvos tiltakozik legjobban, ha gazdasági okokkal akarják a betegséget magyarázni. „Lárifári! Van, aki rosszul táplálkozik, van, aki jól táplálkozik. Hányszor hívnak engem télen, mert valaki telezabálta magát töltött káposztával, meg kolbásszal.” Máshol: „Kérem, rossz az egész magyar Alföld ventilációja. Kérem, ahogy egy lakást időnként szellőztetni kell, úgy egy egész vidéknek szükséges, hogy a levegője mozogjon, változzon, hogy különféle áramlások járják át. Már most északon a Kárpátok, nyugaton a dunántúli hegyek, Vértes, Bakony, Pilisi hegyek, keleten megint az Erdélyi Kárpátok, hát kérem az Alföld körül van zárva hegyekkel, ez egy medence kérem, amelybe beleszorul, befülled kérem a levegő.”
Mi inkább Grosz Jakabnak, a volt kunhalmi vegyeskereskedőnek, most magánzónak adunk igazat, amikor így csattan fel az orvos nagyképű érvelésére: „Fenét! Ventiláció ide, ventiláció oda, miért nem rossz a ventiláció gróf Majsay Tamás számára? Vagy a plébános úr számára, aki százhúsz kiló, s éppen ellenkezőleg, szívelzsírosodásban szenved.”
Ezek a beszélgetések természetesen az urak között folynak, mert akármilyen véleményen vannak is, a paraszttal nem szívesen beszélgetnek. Magas fal van közöttük. Nagyon jellemző az elkülönülésre az a mondat, amelyet a délutáni fürdőzésről szóló fejezetben olvashatunk: „Kovács tiszteletes úr kart karba öltve sétál egy másik úrral – úrnak bizony úr, ruha nélkül is, ha már a pap így összekapaszkodik vele -, föl alájárnak a víz szélén.” A másik életmód a kilátástalan, a Varga Mihályoké, Kis Ferenceké, Julisoké, a kanászoké, a molnároké, gulyásoké. Közös sorsot szenvednek valamennyien, de egymástól elszigetelten, mindenki magának él, és egyetlen célja, hogy legalább a mindennapi betevő falatot megkeresse. Kultúra nélkül, babonák és falusi tévhitek között tengődnek. Jellemző rájuk, amit a Bántelekre dolgozni járó Miklánné tesz. Otthon maradó csecsemőjének kora reggel mákhéjat főz tejbe, hogy ne sírjon egész nap az anyja után, hanem aludjon szép csöndesen.
Erezzük Nagy Lajos szavaiból, hogy e körülményekért nem a parasztot hibáztatja.
A szakadatlan munkára ítéltség nem engedi, hogy kitörjön a rákényszerített sorsból. Az író vele érez, hisz azért is írja e könyvet. Szinte lírai szépséggel ragyognak azok a sorok, melyeket a paraszti munkáról ír: „A parasztok pedig végzik a munkájukat. A cséplésnél a zsákhordók felsőteste egészen meztelen. Mindenfelé a faluban, a határban, mezítláb és ingre vetkőzve dolgoznak, izzadnak, izzadságuk gyorsan párolog, s mintha folyton hűsítő szellő legyezgetné őket. Varga Mihály a Duna utcában kapálja tovább a szőlőjét. Reggel fél hatkor kezdte a kapálást, délig kapált, ez hat és fél óra, egy órakor újra kezdte, kapál majd hétig – ez megint hat óra, a napi munka tizenkét és fél óra. Nem túlságosan gyorsak a mozdulatai, de egyforma konok üteműek és hatékonyak: minden kapavágás után szakad a homokos, vékony gyökerekkel átszőtt föld, és holtan fordul ki élő mozdulatlanságából a sok haszontalan gaz. Korán reggel az első néhány kapavágás könnyed, szinte játékos, az éles metszésre ropognak a gyom gyökerei, az egész egy kis reggeli tornának is beválna, izomgyakorlatnak, melytől felfrissül a vér futása, edződik a kar, tágul a tüdő. A tornázó tíz perc múlva elfáradna, lihegne, a szíve hevesen dobogna, kezdené a sportot unalmasnak találni, addig-addig feszülne az akarata, míg egyszerre csak, mint túlfeszített kötél elszakadna; elvetné a kapát, és le kellene ülnie, hogy el ne ájuljon. A tornázó! De Varga Mihály nem unja meg a kapálást, mert érdekesnek sem találja.
Valami más, egészen más vezércsillag ragyog az ő szeme előtt, amikor gépies egyformasággal, fáradhatatlanul emeli és vágja a földbe a kapát, hajol, lép, gondosan figyel, itt nincs fellebbezés, itt muszáj früstökig, délig, estig, egyik napon és a másikon, egyik esztendőben és a másikban, az élet elfogytáig, ha fáj is a dereka, akkor sem gondol rá, hanem mintha minden egyes kapavágás s a kapavágások végtelen sora önbiztató hajsza lenne, tovább, tovább”, újra tovább, muszáj, nem fáj, egy cseppet sem fáj!”
Nagy Lajos művében az emberek, a körülöttük és velük történő események játsszák a legfontosabb szerepet.
De az emberek benne élnek a tájban, és az események, beszélgetések is ott történnek. Az író tájrajzai különböző célokat szolgálnak. Gyakori eset, hogy csak eligazításul ad leírást a környékről, helyről, faluról, és nem az a célja ilyenkor, hogy érzelmeket keltsen. Bár e száraz közlések sem mentesek apróbb lírai részletektől, mert Nagy Lajos, ez a látszólag hűvös, tárgyilagos szemlélődő, leginkább tájrajzaiban lép ki önmagából, ilyenkor szabad utat ad egyébként gondosan rejtett érzéseinek. Az előbb említett tájékoztató jellegű rajzra már a könyv első oldalán is találunk példát, amikor Nagy Lajos Kiskunhalom távoli képét érzékelteti az olvasóval. A látszólag szenvtelen leírásba egy kis hangulati elem már itt is vegyül, amikor hasonlatában széthullott bokrétát emleget: „Kiskunhalom határa körös-körül síkság, de messze délnyugatra, már Bacsó határában; szőlőültetvényekkel borított kékes dombsor húzódik, párhuzamosan a Dunával. A Duna mentén vonuló védőtöltésről ezer és ezer akácfájával olyan ez a Kiskunhalom, mint egy óriás széthullott zöldbokréta. Csak itt-ott látszik szélső házainak fehér fala, a bokréta testéből pedig három fehér torony emelkedik ki. A középső zömöknek a csúcsa csillagban végződik, a két szélső karcsú közül az egyikére kereszt, a másikára pedig forgó érckakas van erősítve.” Ez a tájrajz tehát már azáltal is, hogy a könyv második bekezdésében találjuk, a Duna menti község távoli képét adja, tájékoztat elhelyezkedéséről, és finoman arról is, hogy milyen lehet a Kiskunhalom lakosságának vallási megoszlása.
Később, mikor már a falu életének pontos, hiteles képét festi Nagy Lajos, a tájleírás is más értelmet kap. Itt tudja közvetetten közölni érzéseit, azt, hogy a nyomorra, műveletlenségre, robotra ítélt népért dobog a szíve. Feloldódása itt sem szubjektív hangon, egyes szám első személyben szólal meg. Csak melegebbek a színei, s mintha elérzékenyültebbé válna a hangja. Ilyenkor észrevehetően más a hangvétel, mint mikor emberekről és tetteikről számol be. Jó példát találunk erre, mikor az író a déli harangszót érzékelteti. A harangok hangjai beleolvadnak a tájba. E táj méltóságosan keringő madaraival szép, de nem a robotoló, éhes paraszt számára. Csak néhány gyerek szeme mereng el rajta. Ezt kell kiolvasnunk Nagy Lajos következő soraiból: „Megkondul a déli harangszó. Előbb az egyik toronyban, azután a másikban, majd a harmadikban kezdik rá, a harangok konganak, az ütések hangjai mintha egymást űzve, vidáman kergetőzve futnának hosszú, rohanó-zengő sorban, kifelé a határba, a földekre, a tanyákra, hírül vinni minden dolgozónak, hogy le lehet tenni a szerszámot, lehet ebédelni… A falu fölött, mivelhogy teljes a szélcsend, és végtelen az ég kék mélysége, három gólya kering. Szétterjesztett szárnyakkal írják a köröket, mind magasabbra és magasabbra emelkednek, gyönyörű messzeségeken merenghet el a tekintetük, de őket senki ember vagy asszony nem^nézi, csak egy-egy gyerek.”
Ismét máskor egy-egy tájrajzzal már bonyolultabb feladatot old meg az író. Nemcsak érzelmi húrokat penget velük, hanem száraz intellektuális részt sző bele a leírásba, azt mintegy megszakítva, hogy az érzelmi reakció később annál erősebb legyen. Mindezt azzal is megtoldja, hogy szimbólumot láttat velünk az elénk tárt képben, és a szimbólumot meg is fejti számunkra.
„A falutól a védőtöltésig terjedő réten tehenek legelnek. Száz-százhúsz tarka tehén, lassan dagadó tőgyekkel. Kétezer-hatszáznyolcvanhetet ha néggyel osztunk, akkor is hatszázötven családot, de legalább hatszázat kell számítanunk, s ha két családnak juttatnak egy tehenet, akkor is legalább háromszáz tehénnek kellene a gyepen legelészni. Pedig Pestre is szállítanak tejet! Érthető tehát, ha a Janikák, Jóskák, Etelkák és kis Marcsák reggelenként csupán darabka kenyeret majszolnak… Öt hatalmas bikája is van a községnek, a bikák szarvaira ólomgombokat öntöttek. Komoly, nagy, nyugodt és kielégült állatok a bikák, pompásán lépnek, elegáns a mozdulatuk, remek a fejük tartása, ők az erő, az egészség, a hatalom, a boldogság, a csorda az ő háremük, egy-egy bikára legalább húsz nőstény jut. Egy kiváló szociológusunk, ha gondolatsorát tovább fűzi, bizonyára megállapíthatja, hogy ők, mármint a bikák, a maharadzsák, basák, grófok és vezérigazgatók! A heréltek pedig az ökrök, húzzák az ekét, meg a telt zsákokkal megrakott szekereket, de ők is nyugodtak, békések, sorsukról nincsen tudomásuk…”
Érdemes a Kiskunhalom nyelvét összehasonlítani egy-egy korábbi Nagy Lajos-novella stílusával.
A kezdő író bonyolult, többszörösen összetett, nehéz mondatok alkotására törekedett. Ebben a művében lényegesen több a mellérendelés, mint az alárendelés. Ennek az eredménye, hogy az olvasó nem töpreng a nehéz mondatkapcsolatokon, első olvasásra mindent ért, tekintete akadálytalanul fut a sorokon. Ez azonban nem jelenti a stílus egyoldalúságát.
Sőtér István egyik Nagy Lajosról szóló tanulmányában kiemeli az író fontos műhelytitkát, párbeszédeinek erejét. Ez az erő a Kiskunhalomban is felfedezhető. A jellemábrázolásnak, társadalom- és korfestésnek kivételesen erős eszköze a párbeszéd. Dialógusai életszernek, frissek. Néha csak szinte jelzések, de ezek a jelzések is pompás kifejezői annak a társaságnak, melyet valamely osztályhoz, réteghez tartozó személyek folytatnak. Gondoljunk csak arra a vitára, mely az orvos, Weisz Artúr és a tanító között folyik. A jelenet első részében hitelesen közli az író a beszélgetést, a kijelentéseket és a válaszokat egyaránt. Később, nehogy unalmassá váljék, csak jelzi a vitát, de milyen izgalmasan, érdekesen! .Azután szövik összevissza, hármasban: hogy milyen magas kort ér meg néhány ember ebben a faluban. Az öreg Kelha András kilencvenkét éves, ő különben a legöregebb ember Kiskunhalmon. Azután: ha a téglagyár nem szűnik meg, most a község venne téglát járdaépítésre; venne, nem venne, fenét venne, maholnap fizetni sem tud, de tud, igenis nem fog tudni. Hogy Vöröséket megint felültették, kizárt eset, hogy az ő fiuk legyen, akiről értesítés érkezett Boglárról, nem Boglárról, Keszthelyről, jó hát Keszthelyről…”
Ugyancsak sajátos erő Nagy Lajos írásaiban, a Kiskunhalómban is, az átképzeléses előadásmód. Ennek jellegzetessége az, hogy az író a közlő szerepéből lassan kilép, beleéli magát a színen megjelenő személy szerepébe. Már nem közöl, hanem hősének fejével gondolkodik. Nem idéz, mert egyesült a szereplővel, s helyette töpreng, örül, bánkódik hangosan. Jó példa erre a Csorbáék lakásában lejátszódó jelenet. A családot aggasztja lányuk, Csorba Bözsi irtózatos hastáji fájdalma, szenvedése. Jönnek a tanácsadók. Valaki pálinkát ajánl, más piócát javasol,, az éppen levelet hozó postás úgy véli, hogy a betegnek pántlikagilisztája van, és ezért forró tej gőzét kell beszívatni vele, arra előjön a giliszta. Csorbáné mindezt hallgatja: „Csorbáné esze ide-oda ugrál, a pálinka is tetszik neki, a pióca is, de a tej is a pántlikagilisztával, hiszen olyan ijesztően szép a név: pántlikagiliszta! Sajnálja nagyon a lányát, nem is tudja, mit kellene vele tenni. Legalább enne szegény! De nem akar enni egy falatot sem, meg az az önfejű nagyobbik leány, az Anna, nem is engedi. Pántlikagiliszta lesz az, nem is lehet másképp, hogy az embernek akkora fájdalma legyen, valami veszedelmes féreg van benne, az rágja a hasát belülről, attól van a fájdalom, hogy a mennykő üsse meg még a fajtáját is…”
A Kiskunhalom tehát valóban új felfogást jelentett a regényirodalomban.
Nem volt egyedülálló kísérlet a keresztmetszet-módszer alkalmazása, a világirodalomban abban a korban lehet rá példát találni. Hogy Nagy Lajos honnan szerezte az ötletet hozzá, nem tudjuk; nem is fontos, a fontos az, hogy e módszer által sikerült a magyar faluról, álmagyar paraszti sorsról megrendítően érdekes és értékes képet rajzolnia. A népi írók az elkövetkező években sok hasonló és bátor szociográfiai műben tárták fel a szegényparasztság tarthatatlan helyzetét, Nagy Lajos alkotása azonban ezeknek a könyveknek a sorában mindig a legjobbak között marad.
Kategóriák: Irodalom Cimkék: Annak, Baumgarten, Csak, Egy, Falu, Hogy, Kell, Mariska, Meg, Mely, Mint, Nagy Lajos, Nem, Oly
Thomas Mann: Mario és a varázsló
THOMAS MANN: Mario és a varázsló (1930)
Az elemzés során fő probléma a vulgarizálás veszélye. Hamar kész az ítélet, hogy Gipolla, a varázsló a fasizmust jelképezi. Ha ez így volna, nem tekinthetnénk másnak, mint allegóriának. Szimbolikus értelem és realitás egészen különleges, talán Mannra egyedül jellemző módon játszik egymásba – amint erre az alábbiakban igyekszünk rámutatni.
A mű témája egy különös bűvészet, amely tragikus véget ér. A cselekményben az író maga meséli el egy olaszországi nyaralás történetét; sok apró részlettel jellemzi a húszas évek Itáliáját, a hatalomra jutott fasizmus légkörét. Tőrre di Venerébe, a kis fürdőhelyre bűvész érkezik, és az író családjával együtt elmegy a meghirdetett előadásra. Cipolla nem a szó szokványos értelmében bűvész, artista, hanem hipnotizőr. Mutatványainak sajátos jellegéről az alábbiakban még szólunk. Utolsó produkciójaként egy fiatal pincért arra kényszerít, hogy benne, a visszataszító nyomorékban szerelmesét lássa, és megcsókolja. Mario öntudatra ébredése után megalázottságát mintegy megbosszulva, lelövi a szemfényvesztőt.
Ez a röviden összefoglalható történet önmagában még nem sokat árul el a műről. Főként a légkörteremtés művészetét kell szemügyre vennünk a mondanivaló kibontakoztatásához.
Tőrre di Venere bemutatása és az augusztusi főszezon ismertetése után olyan apróságokat mond el az író, amelyek – minden jelentéktelenségük ellenére is – jelenségei, megjelenési formái valami mélyen fekvő bajnak. Már az első napokban sem étkezhetnek a Grand Hotelban, a kellemes, piros ernyős üvegverandán, és az orvos véleménye ellenére kénytelenek eredeti szobájukat másikkal felcserélni, mert a szomszédban lakó olasz hercegnő félti saját gyermekeit a – nemrég lezajlott szamárköhögés miatt éjjelente még kissé köhécselő – Mann-gyerektől. A következőkben kellemesebb élményről, a pensione Eleonórában töltött időről számol be az író, de már itt felcsendül egy motívum; amelynek a jelentését a bűvészesten fedezzük fel. Angiolieri asszony, a tulajdonosnő régebben a nagy színésznő, Eleonore Duse társalkodónője volt, családias villájában rengeteg emlék tanúskodik erről. „Érdekes múltjának kultusza egy kevéssé jelenlegi vállalkozásának vonzóerejét is növelni hivatott; a rokonszenves, de gyenge akaratú asszony életének ez a fő tartalma, mely azonban egyéniségének önkéntes feladásához, az erősebb személyiségnek való teljes behódoláshoz vezet.” Röviden: Angiolieri asszony később Cipolla akarat nélküli bábjává, kitűnő médiumává válik, s ez már félelmetes hatást kelt a nézőkben. Ez az egyéniség feladására-való készség nyilatkozik meg – az adott polgári életkeretek között veszélytelen formában – a családi penzió Duse-kultuszában. Mannra jellemző módon az új lakóhely bemutatása tehát nem hanyag eleme az elbeszélésnek; hangulata feloldja kissé az előzőkben elmondott zavaró eseményeket is. Mann azonban nem szándékszik az előző hatást teljesén elmosni: „Mégsem éreztük jól magunkat igazán. Talán szállásváltoztatásunk ostoba indítóoka furkált bennünket – én a magam részéről bevallom, nehezen felejtem el az ilyen útszéli gyarlóságokat, naiv hatalmi túltengés, igazságtalanság, szolgalelkűség okozta összezördüléseket.” Mindezt a „nép rémuralma” még fokozza, majd két, ismét jelentéktelennek tűnő mozzanat: a szörnyű kamasz, Fuggiero bemutatása, valamint a tengeri fürdő olasz közönségének botránykeverése, amely a kis nyolcesztendős Mann-Iányka körül gyűrűzik. Szülei ugyanis megengedték, hogy levegye és kiöblítse fürdőruháját. Mindkét mozzanat már át van itatva a nemzeti öntudat, a- rossz értelmű hazafiság fenyegető hangulatával. „Valahogy hiányzott körülöttünk az ártatlanság, a természetesség; ez a publikum »tartott magára« – először nem is tudta az ember, mi értelme van ennek: adta a méltóságost, egymás és az idegenek előtt komoly rátartiságot, éberen vigyázott, tiszteletszomjat mutatott – mi ez? Azután az ember rájött, hogy politikáról van szó, a nemzeti eszme forog szőnyegen.’.’
Figyeljük meg a sajátos manni szerkesztésmódot. Akárcsak Angiolieri asszony esetében, itt is előrevetít valamit, aminek a későbbiek villámfényénél világosodik meg az értelme.
Az első pillantásra csak önkényesen odavetett apróságok hangulatteremtő ereje, a továbbiakban kibontakozó funkciója indokolja ezt a hosszú első részt. A második már a bűvészest előkészületeivel és az előadással foglalkozik.
Az eddigi nyomott légkör összetettebbé, veszélytől terhessé válik ezen az estén. Ennek Cipolla személye, a belőle áradó erőteljes hatás az oka. Éppen ezért a légkör problémáján belül tárgyaljuk meg a „varázsló” személyiségét, Cipolla jellemzését. Bemutatása leírással kezdődik, a Mannra jellemző intellektuális ábrázolási módszerrel. Sohasem elégszik meg a tények puszta közlésével, hanem a felkeltett asszociációkat s a hozzájuk fűződő gondolatokat is elénk tálja; mintegy értekezik bizonyos kérdésekről. A jelenségek hátterét, összefüggéseit is bemutatja, nagy távlatokat villantva fel egy-egy mindennapinak tűnő jelenség mögött. Ez az oka a gyakori kettős jelentésnek, a szimbolikus és a valóságos egybeolvadásnak.
Ennek illusztrálására álljon itt néhány sor:
„Talán sehol sem olyan eleven még ma is a XVIII. század, mint Itáliában, s vele a ciarlatano típusa, a széltoló tréfacsinálóké, aki oly jellegzetes alakja volt a kornak, és akivel már csak Olaszországban lehet meglehetősen korhű példányokban találkozni. Cipolla megjelenésében éreztette ezt a történelmi veretet, s a figurához tartozó fantasztikus, feltűnést hajhászó hóbortosság hatását azzal is föl tudta kelteni, hogy igényes ruházatát különcködve, itt rosszul feszesre húzva, ott rosszul ráncba ejtve viselte testén, mintha úgy volna min: den ráhányva: valami nem volt rendben az alakjával se elöl, se hátul – később mindez érthetőbb lett számunkra.”
Cipolla különlegesen torz púpossága, s egész lénye mindennek ellenére „szigorú komolyságot”, „rosszkedvű gőgöt”, méltóságot, sőt önteltséget áraszt.
Hamarosan megmutatja nekünk az író a „karomszerű, ezüstkampójú lovaglóostort” és a színpad asztalkáján álló, egyre sűrűbben kihörpintett konyakospoharat is. Nagy mennyiségű alkohol fogyasztása és a számok közben az ostor pattintgatása – ez a két „munkaeszköz” szimbólummá, a narkotizálás és idegen akaratok letiprásának jelképévé válik. Ugyanakkor valóságos, az adott alkalomhoz tapadó értelme is van a produkciónak.
Bizonyos értelemben jelképes az is, hogy a műsor kihívással, az egyik karzati fiatalember hányaveti köszönésével kezdődik. Már ennél az első, disszonáns mozzanatnál kibontakozik Cipolla szónoki tehetsége. Az ékesszólás is segíti abban, hogy közönségét lenyűgözze, saját akaratát rákényszerítse. Hiszen ne feledjük, hogy félelmetes hipnotizőrrel állunk szemben. A kötekedő fiatalember hamarosan tapasztalhatja ezt: rákényszerül a nyelvkiöltésre, majd a kólikás ember megalázó testhelyzetének felvételére. A mutatványok az est első részében kevésbé jelentősek: bizonyos számtani trükkök, kártyával kapcsolatos mutatványok, különféle játékok – amelyekben már Angiolierinénak is jut szerep – kerülnek sorra. Az író elmélkedik a látott jelenségekről: a közönség „lázadása a föld alatt maradt”, azaz ellenállása a kívülről rákényszerített jelentéktelen apróságokkal kapcsolatban nem tört felszínre. Sőt, az elismerés is tapasztalható a kétségtelenül bravúros „bűvészkedés” láttán. Látjuk, Cipolla számára is megerőltető munka, hogy ura maradjon a helyzetnek, a feladott kitalálnivalókat megoldja stb.
Szünet után, az est második részében a lenyűgözött közönség olyan látványban részesül, amely már határozottan megalázza: csak megemlíteni szeretnénk a deszkaszerűen megmerevített fiatalembert, akire Cipolla ráül, a karját felemelni nem tudó urat és a rángatózó táncőrületre kényszerítetteket. Ebben a részben kerül sor Angioleri asszony elcsábítására is, amire már fent utaltunk. A légkör egyre félelmetesebbé válik. Az író és családja sem bírja kivonni magát hatása alól. A hangulat megértéséhez, összetettségének hangsúlyozásához az író Cipolla lelkiállapotára is utal: a torz szörnyeteg igényli a részvétet. Amikor ugyanis a megmerevített, megalázott fiatalember mellett felhangzik a sajnálkozás, azt kiáltja, ő szenvedi ^1 mindazt, amit a közönség a másik személyén lát, hiszen az ő akarata érvényesül a tehetetlen bábbá vált médiumon. A tapasztalható és a valóságos ellentéte kellemetlen érzést vált ki belőlünk is, akárcsak az elbeszélés nézőközönségéből. A hangulat megértéséhez és az egész mű mondanivalójához is legfontosabb értekező jellegű részek itt olvashatók. Már az est első felében, a kártyamutatványoknál elhangzott az engedelmeskedni nem akaró fiatalemberrel kapcsolatban a bűvész megállapítása: „A szabadság is valami, ami van, az akarat is valami, ami van; akaratszabadság azonban nincs, mert az akarat, amely tulajdon szabadságára irányul, a semmibe nyúl.” Amint ez a fiatalember sem tudta magát függetleníteni Cipollától, ugyanígy nem képes rá az est vége fele az az úr sem, aki nem akar táncolni. Ehhez már az író maga fűzi hozzá elmélkedésének eredményét: „Nem akarásból, úgy látszik, lelkileg élni nem lehet: valamit nem akarni megtenni, tartósan nem jelenthet élettartalmat: valamit nem akarni és egyáltalában semmit sem akarni, tehát a parancsoltat mégis megtenni, talán túl közel áll egymáshoz, semhogy a szabadság eszméje ne kerülne közöttük kutyaszorítóba…” Szerkezetileg ugyanaz az idegen akarattal szembeszegülés kerül ismét” elő, csak magasabb fokon, tisztázottabb formában. Az író mintegy saját gondolatainak kialakulását tárja itt elénk.
A tánc groteszk jelenetei után, ebben a felfokozott hangulatban kerül sor Mario, a fiatal, mélabús arcú pincér „mutatványára”. O az egyetlen Cipollán kívül, akit nagyítóüveg alatt mutat be az író, részletesen elénk tárva képét, s megint az intellektuális jellemzés módszerének felhasználásával, azaz a külső vonások bizonyos értelmezésével. Ez az ábrázolás is arra vall, hogy elérkeztünk a szerkezeti és hangulati csúcsponthoz: fellépett a közönséget eddig egyedül uraló Cipolla ellenfele. A jelenet, amelyben a bűvész elhiteti, hogy ő Silvestra, Mario szerelmese, hátborzongató. Egyben az is fokozza a hatást, hogy Silvestra nevét a varázsló által sokat gúnyolt, az estét disszonáns akkorddal megindító fiatalember árulja el otromba kárörvendezéssel. Mario megcsókolja Cipollát, de magára eszmélésének első tetteként rálő az őt megalázó szörnyetegre. Ez a gyors, filmszerűen pergő megoldás, szűkszavú lezárás éppen az előző oldalak elemző, részletező, okokat kutató intellektuális ábrázolási módszerével szemben rendkívül döbbenetes hatású.
Megvizsgáltuk a fentiekben a légkörteremtés problémáit, és láttuk, hogy ebben az értelemnek, az elemző észnek is milyen nagy szerepet juttat az író. Megfigyeltük a szerkezet látszólagos lazasága, apró mozzanatai mögött a tudatosságot: minden hangsúlyt kap a cselekmény kibontakozásában, semmi sem felesleges, sőt megfigyelhettük a fokozatosságot is (pl. a Cipollával szembeszegülő két férfi szerepeltetése). Láttuk a sajátos manni ábrázolásmódot, amelyben a képszerű, szépirodalmi ábrázolást állandóan kiegészíti, hangsúlyozza az értekező, elgondolkoztató próza. Mindezek után a legnehezebb kérdésre kell választ adnunk, a mű mondanivalójának problémájára.
Amint már a bevezetőben mondottuk, nem egyszerű allegóriáról van szó.
A húszas évek Itáliájában, Mussolini nacionalista érzelmekre alapozó fasiszta államában vagyunk. A „fasiszta” szó nincs leírva a novellában, de állandóan kísért a feszélyezett, nyomasztó, idegesítő légkörben. Maga Cipolla is beszél a fasiszta vezető körökkel ápolt kapcsolatáról, beszél a vezér és a tömeg viszonyáról, de hogy ő maga a fasizmus megtestesítője, ezt az író sehol sem mondja ki, csupán félreérthetetlenül érzékelteti: „… ez a férfi úgy tűnt számunkra, mint testet öltése mindannak a furcsaságnak, kísértetiességnek, feszültségnek, amely otttartózkodásunk egész atmoszféráját megtöltötte.” Az író fő mondanivalója szembefordulás a fasizmussal, amint a befejező sorokban mondja, „fölszabadító” végnek érezte Cipolla szörnyű halálát. Mégsem nevezhető a varázsló a fasiszta prototípusának. Inkább azt mondhatnánk, szerepe az, hogy alakja kiélezett, végletes formában érzékeltesse, milyen lélektani szituáció tette lehetővé Mussolini hatalomra jutását. Azok az olasz kispolgárok, akiket Mann felvonultat, hajlandók vakon alávetni magukat egy rendszernek, amelyet Mussolini megszemélyesít. A felelősség megszűnte, az egyéniség feladása vezeti el őket ahhoz a megalázáshoz, amelyet a fasizmus jelent számukra. Pusztán csak nem akarni, pozitív program nélkül szembefordulni valamivel, pszichológiailag lehetetlen. Minthogy a fasizmus uralomra jutásának lélektani hátterét kutatja itt Mann, válasza is a lélektan síkjáról közelíti meg a problémát: ebből a megalázásból csak a megváltó, elhatározó, pozitív tett szabadíthat ki.
Mann elbeszélése harci tett volt annak idején, hiszen fel akarta hívni honfitársai figyelmét az őket ekkor már igen közelről fenyegető veszélyre. Az elhatározó tettre, a cselekvésre irányította figyelmüket, s a legmagasabb rendű művészet eszközeivel foglalt állást a fasizmussal szemben. Látszólag objektív hangján nemes humanista pátosz izzik; ez éppen az utolsó sorokból tűnik ki. A tépelődő, gondolkodó, az eseményeket, minden apróságot mérlegelő író egyértelműen elveti azt a borzalmas rendszert, amelynek emberellenes, az egyéniséget megcsúfoló vonásait már ebben a művében elénk tárja.
Kategóriák: Irodalom Cimkék: Cipolla, Egy, Erre, Hogy, Kis, Maga, Mann Thomas, Mario, Minden, Mint, Mond, Nem, Sem, Thomas Mann, Venere
George Bernard Shaw: Szent Johanna
GEORGE BERNARD SHAW: Szent Johanna (1923)
A világirodalmi színvonalú irodalmi feldolgozások sorát Voltaire komikus eposza, Az orleans-i szűz (La Pucelle) nyitja meg. Igaz ugyan, hogy előzőleg már Shakespeare is szerepelteti a VI. Henrik I. részében; harcos és politikus nőként ábrázolja, de mégsem őt állítja a mű előterébe. Voltaire a ma már elfeledett Chapelain hőskölteményét akarta parodizálni, aki a XVII. század közepén johanna szentségét, vallásosságát állította eposza középpontjába. A nagy gúnyolódó felvilágosult költeménye az egyház, a középkori babonás hiedelmek és főként a szűzkultusz ellen irányult. Johanna emberi nagyságát, hazafiságát az apró fejedelemségekre szakadt Németország költője, Schiller ábrázolta először Orleans-i szűzében (Jungfrau von Orléans 1801). Shaw ugyancsak társadalmi célok érdekében mozgósít, amint ezt majd látni fogjuk. A legmodernebb feldolgozások közül említést érdemel Anatole Francé lelkes hazafiságot sugárzó történelmi tanulmánya (Historie de Jeanna d’Arc, 1908) és Mark
Twain elbeszélése (Joan ofArc, 1896), melyben a Johanna iránti tisztelet – többi művétől elütően – némi misztikus titokzatossággal párosul. A francia Joseph Delteil-t 1925-ben megjelenő Jeanne D’Arc-regényében főként a pszichológiai probléma érdekli. A francia reneszánsz irodalom vérbőségére emlékeztető környezetábrázolással hangsúlyozza Johanna szüzességét és szentségét. Brecht a történelmi témát több ízben felhasználja, 1929-30-as drámájában, A vágóhidak Szent Johannájában a nagy gazdasági válság időszakába helyezi, s hősnője bukását a munkásmozgalommal való nem teljes azonosulás okozza (Die heilige Johanna der Schlachthöfe.) A legmodernebb színpadi feldolgozás Jean Anouilh A pacsirtája (L’Aloutte, 1955). Érdekessége, hogy a történelmi valósággal ellentétben a darab jól végződik. Az írót pszichológiai és morális kérdések érdeklik, s hihetetlen életközelségbe hozza Johannáját, az új időket hirdető pacsirtát.
Shaw műve a leghíresebb feldolgozások valamennyi árnyalatát érvényre juttatja, és minden máig ismert feldolgozásnál többet nyújt. A szokásos felvonásokra tagolással szemben hat képre és egy utójátékra osztja művét, s mindig johanna sorsának egy-egy jelentős állomását ragadja ki a történelmi események szövetéből. írói fantáziája a legszabadabban az Utójátékban szárnyal, ami érthető is, hiszen ebben az álomképben mondja ki az eseményekből levonható tanulságot, s ehhez nagyobb szabadságra van szüksége.
A cselekmény a következő:
1. kép.
A Lotharingia és Champagne határán fekvő Vaucouleurs várába vezet az író 1429 egy szép tavaszi reggelén. Róbert Baudricourt várkapitány színe elé kerül egy Domrémyből való falusi lány, Johanna. Azt kívánja, adjanak neki fegyverzetet és néhány katonát, hogy a dauphinhez (trónörökös) menjen, s. felszabadítsa az angolok által ostromlott Orléans-t. Ezt a kérdést több -katona támogatja, Róbert beleegyezik.
2. kép.
1429. március 8. Chinonban, a vár tróntermében többen várakoznak a dauphinre, Károlyra. Johannát fogadják ugyan, de félre akarják vezetni: az egyik udvari ember vállalja magára Károly szerepét. A lány azonban felismeri a dauphint. Magukra maradva lejket önt a gyáva trónörökösbe, aki seregei parancsnokává teszi.
3. kép.
Orléans előtt, a Loire déli partján áll 1429. április 29-én a parancsnok, Dunois. Nem tudja addig megostromolni az angolok által megszállva tartott hídfőállásokat, amíg a keleti szél lehetetlenné teszi, hogy az ár ellen felhajózzon ellenük. Johanna megérkezik, s lelkesedése, bátorsága Dunois-ra is nagy hatással van. A szél iránya megfordul: megindulhat az ostrom.
4. kép.
Az angol táborba, Warwick grófjához érkezik a Johanna hívei által elűzött beauvais-i püspök, Cauchon. Megegyeznek abban, hogy a Szüzet elfogják, és egyházi bíróság elé állítják. Az angol főúr Johannában a régi hűbéri szemlélettel szemben álló nacionalizmust, Cauchon az egyház szerepét kizáró, áhítatában közvetlenül Istenhez forduló protestantizmust látja fő veszélynek. Stogumber atya, a tanácskozáson jelen levő angol káplán elvakult angol nacionalizmusból fordul szembe vele.
5. kép.
A reimsi székesegyház körfolyosóján, Károly koronázása után Johanna arról szeretné meggyőzni az új uralkodót, hogy Párizs felszabadítására kell indulniuk. Károly azonban már csak tárgyalni akar. Dunois a Szűz meggondolatlan harciasságát, az érsek pedig égi hangokra hivatkozó dölyfösségét kárhoztatja. Johanna látja, hogy minden győzelme ellenére egyedül maradt.
6. kép.
Rouenban 1431. május 30-án tartják meg a püspöki bíróság tárgyalását az angolok kezére került Johanna felett. Az ítélkezésben az inkvizíció is részt vesz. A Szűz értetlenül áll bírái előtt, akik eretnekséggel vádolják. Amikor a máglyahalállal fenyegetik, hajlandó visszavonni „eretnekségeit”. így életfogytiglani fogság vár rá. Ekkor inkább eltépi nyilatkozatát, és vállalja a szörnyű szenvedést, de fogoly lenni nem akar. Máglyára hurcolják. Stogumber atya, aki mindeddig legkonokabb ellenfele volt, teljesen magába roskadva tér vissza a tárgyalás termébe, s ugyancsak megrendülve jön be Ladvenu atya is, aki az utohó percig a lárty megmentésére törekedett, s haláláig bátorítóan állt mellette. A hóhér belépése zárja le a képet: elmondja, hogy a lány szíve nem égett el.
Utójáték.
1456 egyik júniusi éjszakáján Győzelmes Károly kastélyában vagyunk. Johannát aznap mentette fel az újból összehívott egyházi bíróság az eretnekség vádja alól. Érthető, hegy a király álmában’Johanna s mindazok megjelennek, akik szerepet játszottak a Szűz életében. A Vatikán követe is belép, hogy bejelentse, Johannát 1920-ban szentté avatják. Erre mindenki leborul s dicsőíti. Johanna megkérdi tőlük, visszajöjjön-e a földre, amire mindenki megdöbben, s amint teheti, eltávozik. Johanna ismét magára maradva teszi föl a kérdést: „Istenem, Istenem, aki a mindenséget megteremtetted: ez a te szép földi világod mikor fogadja már be a te szentjeidet? Mikor? Sokára, Uram, sokára?”
Mi késztette arra az írót, hogy 1923-ban az angolok francia trónigényéért folyó százéves háború korszakába vezesse kortársait? Milyen céllal mutatja be ennek a hosszas hadakozásnak tipikusan hűbéri érdekekért meginduló, de Johanna fellépésével népfelkeléssé váló harcait? Erre a választ csak az I. világháború utáni évek politikai helyzetképe adhatja meg. 1920-ban a pápa szentté avatja Johannát, hogy ezzel a tettével Franciaországgal szorosabbra fűzze kapcsolatait. Ugyanebben az időben közeledik egyre jobban az Egyesült Államokhoz is – így akarja a háború után és az októberi forradalom hatására egyre kisebbedő tömegbefolyását a burzsoázia vezető köreinek támogatásával pótolni. Shaw darabja előszavában maga mutat rá arra, hogy az újat képviselő Jeanne d’Arc-hoz a feudális világ intézményének, a népellenes egyháznak semmi köze sem volt, s így indokolatlan, hogy ugyanaz az egyház néhány század múltán szentjei közé emelje. „Bár Johanna kifejezetten ájtatos katolikus… volt, valójában mégis a protestantizmus egyik korai mártírja, a narionalizmus egyik első apostola, a hadviselés napóleoni realizmusának első gyakorlati megvalósítója volt, szemben a maga kora váltságdíjhajhászó „lovagiasságá-val”; a nők ésszerű öltözködésének is egyik pionírja volt, s mint Krisztina svéd királynő, nem volt hajlandó különleges női sorsot elfogadni, s úgy öltözött és harcolt, mint a férfiak.”
Shaw Johannában alkotja meg nagy pozitív hősét, aki népe szabadságáért és a társadalmi haladásért szállt síkra. Az, ami őt lelkesíti, alapvetően ellenkezik a középkort konzerváló egyház elveivel és gyakorlatával. A darab mondanivalóját csak akkor közelíthetjük meg, ha Johanna alakját és Shaw-nak a XX. századból visszatekintve helytálló megállapításait vesszük szemügyre.
Johanna erős, egészséges, nem szép, de jelentékeny külsejű falusi lány. „…az arca nem hétköznapi arc: a két szeme nagyon távol ül egymástól, és kissé kidülled, mint a nagy képzelőerejű embereké gyakran; az orra hosszú, szép formájú, tág orrcimpákkal; felső ajka rövid, a szája telt, de határozott száj, s az álla szép, támadó, akaratos áll” – írja Shaw színpadi utasításában. Nagyon érdekes, milyen pontosan meghatározza osztályhelyzetét is: Baudricourt várkapitány az első képben minden, a külső szemlélő számára lényeges dolgot elmond körülményeiről: „Csakhogy, ez nem tanyai parasztlány ám, barátom. Hanem falusi kisasszony. És ez nagy különbség. Pontosan tudom, hogy hová tegyem őt. Az apja tavaly itt járt, a faluját képviselte egy perben: az egyik legelső ember odahaza. Gazdálkodó. Nem földesúr: csak gazdaember, ott él a földjén és abból él. De mégsem béres, napszámos. Se nem munkás, kézműves. Könnyen lehet valami rokona a jogászok vagy az egyházi emberek közt.”
Shaw tehát tudatosan hangsúlyozza, hogy főhőse az új, feltörekvő polgárság gyermeke
. Az ügy, amelyért harcol, az egységes, szabad Franciaország, a király által képviselt erős központi hatalommal, ugyancsak ennek az osztálynak érdeke a XV-XVI. században, s egyben a társadalmi haladásnak is ez az útja. Johanna öntudatosan fordul szembe bíráival, amikor egyszerű pásztorlánynak nevezik. „Tudok én mindenféle finom házimunkát… szőni, fonni, mint az úrhölgyek… kiállók én versenyre akármelyik roueni asszonnyal.” De Johanna nemcsak öntudatos, hanem határozott is: akár Orléans vagy Párizs felszabadításáról, akár a csata megindításáról vagy Károly trónörökös megkoronázásáról van szó. Alázatos az isteni hangokkal szemben, feltétlen hitelt ad nekik, de soha nem alázkodik meg az emberek, pl. bírái előtt.
Érdekes az égi hangok szerepeltetése.
Shaw érzékelteti, hogy ezek a lány saját gondolatai, amelyek a rajongóan vallásos hősnő élénk képzelőereje, erőteljes érzelmi élete miatt valóban jelentkezhettek hallucináció formájában. Johanna képzeletében reális szükségszerűségek jelentek meg isteni parancsként. Bölcsessége saját bölcsessége volt, csak érzékei csalták meg. Amit Johanna mond, abban szentül hisz is, és éppen ebben rejlik embereket meggyőző ereje. Kétségtelenül jelentős egyéniség: okosan, talpraesetten, ügye igazságának tökéletes tudatában hajtja végre fontos harci és politikai tetteit. Károly megkoronázásának kikényszerítése talán még a harcokban megmutatkozó hősiességnél is fontosabb. Az anyakirálynő, aki az angolokhoz húz, tagadja fia törvényes származását, hogy így is segítse az angol trónigénylőt. A koronázás olyan politikai tett, amely visszavonhatatlanul kifejezi: Franciaország rendéi visszautasítanak és törvénytelennek nyilvánítanak minden idegen trónigényt.
Ugyanilyen jelentős az is, hogy Johanna az újfajta hadviselés híve, a háborút komoly dolognak és.nem lovagi tornának tekinti, mint a nemesurak nagy része. Minden tette egy alapvető felismerésben gyökerezik: abban, hogy igazságos, Isten számára kedves a betolakodót elűző háború. O nem a burgundiaktól, lotharingiaiaktól, hanem az egy nyelvet beszélő franciáktól várja az ország felszabadítását.
Shaw szándékosan anakronisztikus élességgel veti fel a nacionalizmus, az egységes nemzet kérdését. A polgárság teremtette meg a nemzeti államokat, a polgárság ideológiája a nacionalizmus, amelynek addig, amíg ez az osztály a haladást szolgálta, megvolt a maga előremutató, a feudális széttagoltsággal szemben az erős központi hatalmat támogató és feltétlenül haladójellege. Johanna valóban ezt az új szemléletet képviselte, de teljesen valószínűtlen, hogy a kortársak ennyire világosan látták volna, miről van szó, mint Warwick grófja és Cauchon püspök. Sem nacionalizmusról, sem protestantizmusról nem beszélhetünk még a XV. században.
Shaw történeti drámájának valódi jelentését, vagyis a jó értelemben vett hazafiság és a haladás hirdetését még azzal is kiemelte, hogy szereplői a XX. század angolságát beszélik, amint ez másként nem is lehetséges, ha a fenti pregnáns megfogalmazásban beszélnek a felmerülő problémákról. Shaw ebben a művében is szószéknek tekinti a színpadot, amelyről tanítani akar, és nem ragaszkodik a XIX. század drámáinak szokványos valóság-illúziójához. Amint Lutter Tibor írja: „Shaw a maga (ti. szándékosan anakronisztikus) módszerét azért választotta, mert a történeti anyagot csaknem mindenütt szinte allegorikus formának használta egy-egy időszerű kérdés megvilágítására.”
A haladó nacionalizmussal szemben a későbbi századokban kialakuló sovinizmus korlátolt és rosszindulatú jellegzetességeit az angol Stogumber képviseli. Shaw tehát ügyelt arra, hogy a. XX. század embere számára az igaz hazafiság (ezt nevezi ő nacionalizmusnak Cauchon püspök szavaival) és az eleinte haladó nacionalizmusból később sarjadó sovinizmus példáit is feltárja, nem törődve azzal, hogy Stogumberhez hasonló típusok nem élhettek még Johanna korában.
Érdekes megfigyelni a mű finom, de igen határozott antiklerikalizmusát.
A vezető főpapok általában művelt, széles látókörű emberek, sőt az egyéni tisztesség sem hiányzik belőlük. Ennek jó példája az érsek, akit Johanna őszinte vallásossága valóban megindít. Akár az inkvizítorra, akár Cauchon püspökre gondolunk, nem cinikus emberekkel állunk szemben. Valóban meg akarják menteni a Szűz lelkét. Nem gonoszságból küldik máglyára Johannát, hanem a feudális egyház érdekei miatt, azért mert a kibontakozó újat rossznak tartják, és csírájában akarják elfojtani. Shaw nem személy szerint őket, hanem az általuk képviselt intézményt, az egyházat gyűlölted meg. Ez pedig sokkal több, mintha egy-egy embert festene visszataszítónak.
A mű eszmei mondanivalója tehát a régi feudális világ, főként az egyház elítélése és az új, haladó eszmék ünneplése. Kora számára példát akar adni a humanista hazafiságról, s ezért a világháború után fellobbanó nacionalista gyűlölködés torzképét is nézői elé tárja. Ezen a politikai mondanivalón túlmenően azonban a nagy emberek sorsát, meg nem értettségét is példázza. Figyelemre méltó, hogy Johanna, bármennyire egyedül marad is az álomképben, legtovább az egyszerű katonára számíthat. Nem véletlen, hogy az urakkal szemben a népre hivatkozik, és a néppel együtt űzi ki az ellenséget. Ez a nép szereti és támogatja, szívébe fogadja, s ezért az álomkép utolsó sorai -amikor csak az éjfélt ütő óra hangjára hagyja el őt a pokolba visszatérni kényszerülő katona -, Johanna teljes magányát panaszoló sóhaja nem eléggé indokoltak; s főként az individuumokban gondolkozó és kiélezett helyzeteket építő író sajátos gondolkodásmódjára vetnek fényt.
A darab, éppen tandráma jellegénél fogva, sajátos felépítést mutat.
Külső formáját tekintve szabályos színpadi mű; megvan a Johanna felléptével záruló expozíciója, az első képben meginduló bonyodalma; a cselekmény tetőpontját a hatodik képben, megoldását az Utójátékban éri el. Ennek ellenére minden kép önmagában is zárt kis műnek tekinthető, amit a szerző azzal is hangsúlyoz, hogy Johanna sorsának nem minden mozzanatát ábrázolja. Messze túlmutat azonban a drámák szerzői utasításain az a gondos, elemző írói módszer, ahogy egyes szereplőit bemutatja – elég itt Johanna fent idézett leírására utalnunk, de a Baudricourt-ra, Poulangy-ra vagy a trónörökösre vonatkozó írói megjegyzések is ezt bizonyítják. Ennek illusztrálására hadd álljon itt még néhány sor Károly jellemzésére: „Apró, szűk, közel ülő szeme van; hosszú, kajla orra, amely lelóg rövid felső ajka fölé; arckifejezése pedig egy kölyökkutyáé, amely már megszokta, hogy belerugdossanak, de mégis nevelhetetlen és javíthatatlan. Mégsem ostoba vagy közönséges ember; van benne annyi szemtelen humorérzék, hogy a társalgásban ne hagyja magát legázolni.” (Ez a fajta jellemzés csak epikus művekben megszokott, és arra vall, hogy Shaw el akarja mosni a műfajhatárokat).
Bármennyire mesterien rajzolta meg egyes szereplőit, a néző vagy olvasó teljes érdeklődése Johanna felé fordul. Az egész darabot áthatja bizonyos lírai hevület, amely Johanna alakjában Ölt testet: az író nem is titkolja, hogy azonosítja magát véle.
Érdekes Shaw írói hangjának megfigyelése. Az első kép groteszk kezdése a nem tojó tyúkokkal előkészíti a komoly hangulatú további részt: az ellentétek ereje még jobban kiemeli Johanna fellépését. Ezt a hangulatot az intéző jelenete oldja fel, aki a már tojó tyúkokról hoz hírt. Ugyancsak groteszk elem a trónörökös és a vele hatalmaskodó urak bemutatása. Az író általában szereti a hangulatok gyors és meglepő változását, amint ez az Utójáték érdekes formabontásában is megmutatkozik: pl. a szereplők, élők és holtak áhítatos litániázása hirtelen ér véget, s a szent hangulatot felváltja a nézőre meghökkentően ható ironikus leleplezés. Ennek az Utójátéknak az álomjelenete, amely az élőket és a holtakat, a”kortársakat és a XX. század képviselőjét egyaránt fellépteti, már annak a formabontásnak a jeleit viseli magán, amely a húszas években válik általános európai jelenséggé.
Kategóriák: Irodalom Cimkék: Bernard Shaw, Brecht, Francia, George Bernard Shaw, Heilige Johanna Der SchlachthöFe, Historie, Hogy, Jean Anouilh, Jeanna, Jeanne D Arc, Joan Ofarc, Jungfrau Von OrléAns, La Pucelle, Mark Twain, Meg, Nagy, Schiller, Shakespeare, Voltaire
Roger Martin Du Gard: A Thibault család
ROGER MARTIN DU GARD: A Thibault család (1920-1940)
„1920 tavaszán tökéletesen elzárkóztam Verger d’Augy-i gyümölcsösömben, mégpedig határozott céllal: hogy kidolgozzam Thibault család részletes és teljes tervét” – írja Roger Martin du Gard egyik visszaemlékezésében.
A regény eredeti terve két fiútestvér pályafutásának bemutatását tartalmazza. Valójában lírai mű, mert a két főszereplő a szerző lelkivilágának egymással homlokegyenest ellentétes irányait mutatja be. Jacques a függetlenség, a lázadás képviselője, Antoine pedig a rend és a mértéktartás megszállottja. Ilyen módon a regény nagymértékben szubjektívvá válik, mert a szerző lép fel benne kettős szereposztásban.
Roger Martin du Gard negyven év történetét akarja bemutatni. Mint az Oklevéltani Intézet egykori hallgatója tudományos módszerrel dolgozik: cédulákon rögzíti az összegyűjtött anyagot. Több ezer céduláját clermont-i házának tizenkét asztalán rendezi el, mert tizenkét korszakra osztotta a regény cselekményét. Visszaemlékezésében többek között ezt írja a munka folyamatáról: „Zárt ajtók mögött reggeltől estig álltam a nagy sakktábla közepén, kezemben ceruzával, notesszel, és néhány cédulával jöttem-mentem egyik asztaltól a másikig, haboztam, meggondoltam magamat s tízszer is visszafordultam, míg végre elhelyeztem a megfelelő rekeszbe az ujjaim között tartott jegyzetet. A cédulák lassanként fölhalmozódtak az asztalokon, egész iratcsomókká nőttek… A műnek egyetlen sora sem volt még megírva, de már az egész ott állt a szemem előtt…”
A Thibault család első négy kötetének elkészültével a szerző részleteket olvasott fel a kéziratból író barátainak és kritikusoknak. Ezek két táborra szakadtak. Egy részük maradinak tekintette Roger Martin du Gard művészetét, mert nem talált „újat” a szövegben. Elsősorban Georges Duhamel bírálta ebből a szempontból. Többek között ezt mondta a szerzőnek: „Felolvasás közben elgondolkoztam azon, mi újat hoz a könyve. És őszinténszólva, nem hoz eleget. A vállalkozás bátor és egészében sikerült is. De végül nem tesz mást, csak felhasználja a XIX. század nagy francia és idegen regényíróinak eredményeit.” Duhamel azt is tanácsolja barátjának, hogy térjen vissza a párbeszédben írt regény formájához, amelyet már az Egy lélek történetében kipróbált. Ezzel szemben Gaston Gallimard, a lelkes kiadó 1921-ben két napig hallgatta a szerző felolvasását, és éppen ellenkező értelmű tanácsokat adott. Gallimard arra biztatja barátját, hogy őrizze meg saját egyéniségét, ne próbálja az újítás kedvéért utánozni a Nouvelle Revue Francaise íróit. Rámutat Roger Martin du Gard legfőbb stílushibájára: a szerző mesterkélten fejezi ki magát, pedig az egyszerűségben van az ereje. Az emberábrázolásról többek között ezt mondja: „Annyira hatalmadban tartod az alakjaidat, hogy a figyelmedet egyetlen testi vagy jellembeli sajátosságuk sem kerüli el; és okvetlenül szükségesnek tartod, hogy tetőtől talpig megmutasd nekünk őket, el nem engednél egy árva részletet sem. Mire való ez? Elég, ha cselekedni és beszélni hagyod őket, s tüstént egész bonyolultságukban megjelennek előttünk.”
Roger Martin du Gard a kiadó tanácsait fogadja meg, s szakít a párbeszédes regény sikerének illúziójával.
Mégsem kerülheti el a mesterkéltséget: a regény ötödik könyvében Jacques novelláját mutatja be, tehát egy idegen szerző stílusával próbálkozik. Utólag maga is hiábavalónak tartja ezt a próbálkozást, André Gide pedig, akinek 1927-ben felolvasta, így nyilatkozott róla: „Ugyan ne bűvészkedjék, kedvesem! Ezek a fogások nem illenek magához; a keze folyton kilátszik!”
A Thibault család hatodik könyve Az apa halála címmel 1929-ben jelenik meg. A szerző tovább dolgozik az eredeti terv szerint, és 1930 decemberében már csaknem készen áll a Vitorlabontás, amely az eredeti terv szerint a regény hetedik könyve lenne. Csakhogy 1931. január l-jén Roger Martin du Gard-t autóbaleset éri, és hosszú hónapokat kell kórházban töltenie. Ezalatt újra megvizsgálja eredeti tervét. Megállapítja, hogy még tizenöt kötetet kell írnia, s mindez unalmassá válnék az olvasó számára, mert már a Vitorlabontásban meglassította a cselekmény menetét. Másrészt nem találja kielégítőnek a tervezett szakaszokat. (Az eredeti terv szerint Antoine egészségesen visszatér a háborúból, elveszi Jennyt, lánygyermekük születik, s együtt nevelik Jacques fiát, Jean-Pault. Ez a fiú szüleinek szélsőséges természetét örökli, szerelmi kalandba bonyolódik, majd gyilkosságba keveredik. Ilyen módon a regény bűnügyi történetet tartalmazna lélektani ábrázolással.)
Mindez arra indítja a szerzőt, hogy a Vitorlabontás kéziratát megsemmisítse, és új tervet készítsen. Új ágat olt be a régi törzsbe: 1914 nyara címmel megírja a hetedik részt, amely csak 1936-ban jelenik meg. Végül kiadja az Epilógust, melynek megjelenését a II. világháború kitörése hátráltatta (1940). Roger Martin du Gard regényében a polgári társadalom széthullását mutatja be. Széles körképpel szemlélteti a családi élet bomlását és az egyházak tehetetlenségét, hogy végül a világháború pusztító erejét ábrázolja.
Az első könyv (A szürke füzet) kilenc fejezete kerek egészet alkot. Az első fejezet Jacques Thibault és Dániel Fontanin szökéséről tájékoztat, a következők a nyomozást és a két fiú kalandjait beszélik el, végül az utolsó fejezetek (8-9) a hazatérést mutatják be.
A szürke füzet lapjain a szerző gyermekkora elevenedik fel. Roger Martin du Gard tízéves korában egy Párizs melletti faluban találkozik a nála néhány évvel idősebb Jeannal, aki líceumba jár. Tőle hall először az irodalomról, s nála látja meg a szürke füzetet. Roger Martin du Gard többek között ezt írja gyermekkori élményéről: „Ez a hatodik gyerek verses tragédiákat írt… Szabad napjain a legnagyobb gonddal, ibolyaszín tintával másolta be ezeket egy vaskos füzetbe, amelynek vörös csíkos, szürke vászonkötése olyan tiszteletet ébresztett bennem, hogy több mint hatvan esztendő elmúltával sem felejtettem el. Elszavalta nekem azokat a részleteket, amelyekre a legbüszkébb volt: Oidipusz, Agamemnon, Flaminius ünnepélyes szavakat váltottak, és versenyt átkozódtak. Szájtátva hallgattam, s nem tudtam ajkáról levenni a szemem. Ilyen szépet soha életemben, nem hallottam.”
Ennek a szürke füzetnek döntő jelentősége van. A két fiú a legfőbb titkok és feljegyzések kincsestárának tekinti, a papok pedig bűnjelnek tartják.
Rendkívül jellemző Binot abbéra és az egykorú katolikus nevelésre a füzet felfedezésének története. Ezt így beszéli el a tisztelendő úr: „Kevéssel tizenkettő előtt beléptünk a terembe, gyorsan, mint mindig… Megfordítjuk az ajtó gombját, anélkül hogy az ajtó megmozdulna, aztán hirtelen nyitjuk ki.
… Szóval, amint belépünk, pillantásunk Jacquot barátunkra esik, akit készakarva az ajtónkkal szemközt helyeztünk el… Már éppen be akartuk csukni az asztalt, amikor eszünkbe jutott, hogy végighúzzuk kezünket a sorban álló tankönyvek háta mögött: s kiveszünk egy szürke vászonfüzetet…” (12. 1.)
Vadászatra vagy rendőri nyomozásra emlékeztet ez az eljárás, amelynek alapja a teljes bizalmatlanság. A nevelő rajta akarja csípni tanítványát, az pedig emberi jogát védi, amikor a saját érzéseit, gondolatait és titkait tartalmazó füzetet nem akarja átengedni. Megérti ezt Mme de Fontanin is, akit Binot abbé be akar avatni a fiúk titkába: „Különben is, itt van a bűnjel!… Csak pillantson bele: bármily kegyetlenség megfosztani önt minden illúziójától, azt hisszük, hogy ez szükséges, s ön is tisztában lesz mindennel!
- Egy sort sem olvasok el, uraim. Nyilvánosan, tudta nélkül feltárni ennek a gyermeknek a titkait, amikor még csak ki sem magyarázkodhatik: nálam ezt nem szokta meg, hogy így bánjanak vele.” (29. 1.)
Roger Martin du Gard itt a katolikus és a protestáns álláspontot mutatja be. Mme de Fontanin már eltér Oscar Thibault és köre tekintélyi elvétől. Barátságos, emberi viszonyt teremt gyermekeivel. Ez a viszony azonban csak a gyermekkorban fűzi össze Dánielt és Jennyt az édesanyjával. Mindkét polgári család egyházi alapon nevel, s az új nemzedék határozottan szembefordul szülei életformájával és világnézetével. (Roger Martin du Gard erős antiklerikalizmusa egyébként már az Egy lélek története regényéből is kitűnik.)
A Thibault családszerkezetének legfeltűnőbb vonása a drámaiság. Roger Martin du Gard már 1903-ban olyan párbeszédes novellát írt, amelyben nincsen elbeszélő szakasz, legfeljebb színi utasítások tájékoztatják az olvasót. Ezt a novellát más elbeszélő művek követték, és ezek is párbeszédes, drámai jellegű alkotások voltak. A szerző sokáig töprengett azon, nem lenne-e helyes, ha A Thibault családot is ilyen formában írná meg. Egy epizódot kísérletképpen el is készített elbeszélő és párbeszédes változatban, alapos mérlegelés után úgy döntött, hogy mégis az előbbit választja.
A drámai feszültséget általában kész helyzetek bemutatásával teremti meg a szerző. Vessünk egy pillantást ebből a szempontból a regény első jelenetére. Még nem ismerjük Jacques-ot, sejtelmünk sincs róla, hogy megszökött, csak lassan-lassan bontakozik ki a kép: Thibault úr és fia, Antoine eljött Jacques-ért az iskolába, mert a fiú nem tért haza. Ok ketten már türelmetlenek, idegesek, annál kedélyesebb Binot abbé, aki még semmit sem sejt, bár nem is lepődik meg a fordulaton.
Rövid kérdések és feleletek, végül csattanós befejezés jellemzi a párbeszédet:
„- Adjon Isten, kis doktor! Hát mi baj van?
- Hol van az öcsém?
- Jacques?
- Egész nap nem jött haza! – kiáltott fel Thibault, aki közben felállt.
- De hát hova ment? – kérdezte az abbé, de nem mutatott túlságos meglepetést.
- Ördögbe is, itt maradt, bezárták!
Az abbé öve alá csúsztatta mindkét kezét.
- Jacques-ot nem zárták be.
- Micsoda?
- Jacques ma meg sem jelent az iskolában” (9-10. 1.)
A második könyv (A javítóintézet) tizenkét fejezetében már kiszélesül a cselekmény. Egész sereg olyan mellékalakkal találkozunk, akiknek jelentéktelen szerep jut, s csak az eredeti terv hatalmas méretei magyarázzák meg fellépésüket.
De a középpontban lényeges kérdés áll, s ez egyenes folytatása a megelőző könyv problematikájának. Hogyan neveljük az akaratos, lázongó gyereket? Hasznos-e az elkülönítés? Qscar Thibault annak tartja, ezért kell Jacques-nak durva őrök és tudatlan tanár felügyeletével a javítóintézetben magányosan tölteni az idejét. Ez a nevelés alkalmasnak látszik arra, hogy „megtörje” a gyerek akaratát.
Roger Martin du Gard nemcsak az elkülönítő vagy az éheztetéssel fegyelmező nevelést ítéli el, bírálatot mond a lelkiismeret kormányzásáról is. Thibault csak azért enged Antoine követelésének, mert Vécard abbé, a lelkiatya (directeur de conscience) erre rábírja. Kettejük párbeszéde rávilágít az egyház nevelési elveire és felelősségére: Oscar Thibault elhibázott élete és alkotása végső soron egyházi tanácsadójának műve.
Ebben a fejezetben különösen megrázó a szeretet és a tekintély szembeállítása. Oscar Thibault szereti fiait, de apai tekintélye nem engedi meg, hogy érzését kifejezze. Vitázik Antoine-nal, s amikör már érvelni nem tud, tekintélyére hivatkozik: „… nem tartozom számadással senkinek.” Antoine csak később tudja meg, hogy apja mennyi szeretettel beszélt gyermekeiről – a borbélynak.
A harmadik könyv (Nyári napok) tizennégy fejezete a házasság és a szerelem széles körű ábrázolását tartalmazza.
A Fontanin házaspár boldogtalanságának nemcsak Jerome hűtlensége az oka. Ez a házasság éppen úgy, mint Oscar – Thibault házassága, vallásos alapon áll. Hiszen Jerome halála után előkerül a Bibliája, melyről élete végéig nem feledkezett meg. Csakhogy ez a tartalom -hirdeti a szerző – sem a házasságok boldogságát, sem az utódok nevelését nem biztosíthatja. Erre mutat Nicole és vőlegényének bemutatása is: ez a házasság az idősebb okos férfi és. „házias” lány viszonya – minden lelki tartalom nélkül. Ezzel szemben milyen megragadó Rachel és Antoine szerelme, amely „törvénytelen” viszony. Megismerkedésük jellegzetes: Antoine megmenti Dédette életét. Szinte csodát tesz Rachel szeme láttára, még orvostársa is tisztelettel nevezi mesternek. Ez a hódítás lélektanilag éppoly érthető, mint
Rachel önzetlensége és természetes egyszerűsége, amely egzotikummal keveredik. Ő az egyetlen, aki boldoggá tehetné Antoine-t. Távozásával a fény és a melegség hagyja el Antoine szívét. A szerelmi viszony ilyen bemutatása, éppen úgy, mint Jacques szabad szerelmének ábrázolása világos állásfoglalás: a szerző nem hisz a törvényes házasságban élők boldogságában. Csak azok boldogok regényében, akik önzetlenül, törvényes előírások nélkül vagy ezek ellenére szeretik egymást.
A negyedik könyvben (Orvosi rendelő) a főszereplők közül csak Antoine-nal találkozunk. Orvosi rendelőjében nagyszámú beteg fordul meg, mintha egy neorealista film mutatná be a kor francia típusait. Antoine becsületes és jó orvos, szívesen áldoz betegeiért, de sohasem feledkezik megfő céljáról: elsősorban maga akar érvényesülni. Apjához való viszonya teljesen megváltozik. Eddig nehezen tűrte zsarnokságát, mert elnyomott fiúnak érezte magát. De mióta Oscar Thibault beteg, ő orvosává lépett elő, és viszonyuk teljesen megváltozott.
Az ötödik könyv (La Sorellina) Öscar Thibault betegségéről, Jacques újabb szökéséről, majd visszatéréséről szól. Antoine a La Sorellina novella elolvasása után detektívvel nyomoztat eltűnt öccse után, majd felkeresi lausanne-i szállásán, és ismét hazahozza.
Jacques a szabadságot kereste, és sok kaland után független életformát teremtett magának Svájcban. Most nehéz szívvel hagyja el barátait, de haza kell térnie haldokló apjához.
A szerző kerüli a nagy jeleneteket. Nem mutatja be Jacques és apja elutazás előtti szóváltását, s mire a fiú hazatér, apja meg sem ismeri, ezért ismét elmarad az összeütközés.
Az ötödik könyv a regény egyik legjobban megszerkesztett szakasza. A két főszereplő áll középpontjában, és a problémák is jelentősek. Mélyebben belepillanthatunk a Thibault-ok gondolkodásába, és jobban megismerhetjük érzésvilágukat. Antoine példátlan vakmerőséggel megmondja apjának, hogy rákja van, s ez beválik kegyes csalásnak: a beteg megnyugszik, mert ilyesmit nem lehet mondani, ha igaz. Másfelől Jacques életét és gondolkodásmódját mutatják be a svájci jelenetek. Ez a magányos fiatalember végre szövetségeseket, barátokat talál az emigránsok között. O elszökött családja elől, azokat politikai okból űzték el hazájukból, de sorsuk közös: idegenben élnek, s ezért új közösséget kell formálniuk. Ennek a közösségnek a nemzetközi munkásmozgalom az összetartó ereje. Ez az erő ragadja meg Jacques-ot is, aki kétségekkel küzd ugyan, mert szabadságát, önállóságát félti, mégis szeretettel és bizalommal fordul a vezetőkhöz. Sőt, neki is van köre: tisztelik és szeretik. Antoine némi féltékenységgel állapítja meg, hogy öccsének különálló helye van ebben a körben: „tanácsát kérik, helyeslését igyekeznek megnyerni, félnek a rosszallásától; szemmel látható, hogy a szívüket is melengetik a közelében”.
A hatodik könyv (Az apa halála) 14 fejezete Oscar. Thibault haldoklásának és halálának történetét beszéli el. A két Thibault fiú mellett Gise, a fogadott lány is részt vesz a halál ellen folytatott küzdelemben.
A haldokló Oscar Thibault számára az egyházi vigasztalás lelki megnyugvást teremt, de Antoine apja temetéséről visszatérve kifejti Vécard abbénak, hogy ő hitetlen, és valójában sohasem volt vallásos.
Az agónia részletes bemutatása, a beteg és környezetének reális, sőt olykor naturalista szemléltetése jelentős mondanivalót fejez ki. Roger Martin du Gard a „könnyű halál” híveinek táborába tartozik, tehát jogosnak tartja a szenvedések megszüntetését, amikor a gyógyulás már ki van zárva. Az eutanázia, tehát a könnyű halál alkalmazása újabb kapoccsal köti össze a két testvért, hiszen valójában együtt határoznak apjuk sorsáról.
Közös tettüket ilyen beszélgetés előzi meg:
„- Te megtennéd?”
Nyers és egyenes volt a kérdés, de Antoine hangján érzett valami bizonytalanság. Jacques most kikerülte bátyja tekintetét. Végül azt válaszolta foga közt:
- Már nem tudom… Talán nem.
- No hát én igen! – vágta rá tüstént Antoine.
Hirtelen mozdulattal talpon termett. Hanem azért állva maradt, nem mozdult. Habozó kézmozdulatot tett Jacques felé s előrehajolt:
- Helytelennek tartod?
Jacques szelíden, habozás nélkül felelte:
- Nem, Antoine.” (776. 1.)
S valóban Jacques is pontosan tudja, mi történik: Antoine megöli apjukat. A fiúk később sem éreznek lelkifurdalást emiatt, s ez nyilvánvalóan kifejezi a szerző véleményét: ők csak kötelességüket teljesítették. „Jó érzéssel” veszik tudomásul, hogy vége a sok szenvedésnek, de mikor némán egymásra néznek: „mindkettőnek szeme tele volt könnyel”. (782. 1.)
Jacques és Gise szerelme valójában barátság: a gyermekkori élmények emléke kapcsolja őket egymáshoz. Ezek az emlékek Gise-t egészen odaláncolják Jacques-hoz, de ő mindentől és mindenkitől félti szabadságát, nem kötheti le magát Gise mellett sem.
A Thibault család tetőpontja a hetedik könyv, amely 1914 nyara címmel jelent meg. Már arányaival is kiválik: nyolcvanöt fejezetet tartalmaz. Ez a tartalom rendkívül sűrített: az események egy hónapon belül folynak le. A hetedik könyv középpontjában Jacques áll. Ebben a szakaszban jut el politikai tevékenységének csúcspontjára, ekkor ismeri meg a szerelmi boldogságot is. Jenrty Fontanin hűséges társnak bizonyul, bár csak érzései fűzik a háborúellenes párthoz, öntudata még ekkor fejletlen.
Jacques lázadó polgárból igazi hős lesz: a háborúellenes küzdelem hőse és mártírja. Repülőgépen száll a front fölé, hogy röpcédulákat dobhasson a katonáknak, a gép lezuhan, s ő sebesülten francia katonák fogságába kerül. Végül egy csendőr golyója oltja ki életét.
Az I. világháború előkészületei Jacques életének fájdalmas és küzdelmes tartalmat adtak, ezzel szemben Antoine-t megfosztották nyugalmától és munkalehetőségétől. Jacques megtalálja boldogságát Jenny mellett, de Antoine szakít Anne-nal, akihez amúgy is csak érzéki szerelem fűzte.
Antoine is háborúellenes, de úgy érzi, hogy teljesítenie kell kötelességét. Ezzel szemben Jacques tisztán látja a háború célját és indítékait, ezért megtagadja a katonai szolgálatot. Többek között ezt mondja bátyjának: „Én pedig, látod, azt állítom, hogy az egyénnek joga van a teljes érdektelenségre azokkal a nemzeti igényekkel szemben, amelyeknek nevében az államok háborúskodnak egymással. Tagadom az államnak azt a jogát, hogy bárminő okból is erőszakot kövessen el az emberek lelkiismeretén… Csak egyetlen módon lehet megakadályozni, hogy a világ sorsát az erőszak intézze, ha mindenek előtt mi magunk tagadunk meg minden erőszakot! Véleményem szerint az öldöklés megtagadása olyan erkölcsi emelkedettség jele, amely megérdemli a tiszteletet!” (1447-8. 1.)
A két testvér másik konfliktusa akkor következik be, amikor Jacques bejelenti bátyjának, hogy Jennyvel Svájcba utazik. Antoine a tapasztalt polgár, a megfontolt orvos érveivel támad öccsére:
„Ide hallgass, Jacques… beszéljünk okosan… Két dolgot kell megvizsgálni… Egyfelől a te jellemedet. Másfelől azt az időt, amelyet kiválasztottál, hogy… A háború… És a te gondolkozásod!… Mit csinálsz, mi lesz veled? Csupa ismeretlen. Félelmetes ismeretlen!…”
Nem csoda, hogy erre Jacques, aki mindig ingerlékeny, akaratos és makacs volt, teljesen elveszti a fejét, és ilyeneket mond bátyjának:
„Azt hittem, ismerlek. De csak öt perc óta ismertelek meg! Csak most tudom, hogy mit érsz! Kő van a szíved helyén! Nem szerettél soha! Nem is fogsz szeretni! Kőből van a szíved megváltozhatatlanul!
Magasról mérte végig a bátyját – érinthetetlen szerelme magasságából. Torz mosollyal, foghegyről mondotta:
- Tudod, mi vagy te? Diplomáddal együtt, gőgöddel együtt? Szánalmás alak vagy, Antoine. Semmi egyéb, szánalmas, szánalmas alak!
Fojtott, gúnyos nevetéssel eltűnt, s becsapta maga után az ajtót.” (1513-4. 1.)
Hasonló küzdelem folyik Mme de Fontanin és Jenny között is. A tapasztalat és a szenvedély, a rend és szabadság ütközik össze abban a párbeszédben, amelyet az édesanya lányával folytat. Az érzések, sőt a szavak is kísértetiesen emlékeztetnek a két testvér szóváltására. Amikor Jenny bejelenti anyjának, hogy Svájcba utazik, Mme de Fontanin ajózan ész nevében érvel, s azt kívánja, hogy lánya mellette maradjon. A Mindentudó segítségét kéri, majd keményebb hangon tiltakozik Jenny terve ellen:
„-Megtiltom, hogy elutazzál!* . „
- Hiába erősködöl, mama… Ismétlem… Különben ahelyett, hogy gáncsolod a szándékomat, jobb lenne… Ha egy kis szíved volna…
- Ha egy kis szívem volna?… – dadogta Mme de Fontanin.. Minden egyebet elfelejtett, csak ezek a szörnyű szavak maradtak meg benne…
- Igen! Ha igazán törődnél a boldogságommal – kiáltotta Jenny, teljesen elveszítve önuralmát – ha magamért szeretnél, akkor ma…
Most már nem maradt Mme de Fontaninban annyi ellenálló erő, hogy tovább bírja ezt.” (1580. 1.)
De Jenny megbánja tettét, és visszatér anyjához. Ekkor Jacques a felszabadulás örömével gondolja: „A küldetésem… Szabad vagyok!” (1588. 1.)
Valóban szabad, s most már megírhatja röpiratát és felszállhat a frontvonal fölé. Vállalkozása sikertelen, mégis nagyszerű. Ezt a nagyszerűséget a szerző a tények aprólékos ábrázolásával, a cselekmény részletes és objektív bemutatásával emeli ki.
Az 1914 nyara valójában lezárja a regényt. A nyolcadik könyv (Epilógus) már nem szerves része a műnek, mégis jelentős szakaszokat tartalmaz.
Az Epilógus hőse Antoine, de emlékeiben ott él apja és Jacques is. Az események egy része is Jacques-hoz fűződik: Antoine feleségül akarja venni Jenny t, hogy Jean-Paulnak nevet, törvényes származást biztosítson. De Jenny elutasít-ja Antoine-t, mert azt akarja, hogy Jacques fia eleve kirekesztett legyen a társadalomból.
Az Epilógus fejezeteinek nagy része Antoine gázmérgezéséről és a beteg orvos lelkivilágáról szól. Ezekben a fejezetekben Antoine felismeri korábbi törekvéseinek hiábavalóságát. A halál kérlelhetetlen leleplező, megtanítja arra, hogy ő csak mindennapi átlagos orvos, s nem tudós kutató. Antoine következetes: „könnyű halállal” akarja végezni, tehát öngyilkossággal szándékozik megkönnyíteni halálát. De addig is – most már önzetlenül – hasznot hajt a tudománynak, amikor pontosan leírja a betegségének kezelését és tüneteit. Az erről megjelenő cikket ő már nem olvassa, s rangot vagy pénzt sem kaphat érte. Mégis megírja, mert rájött, hogy a tudományt szolgálni több, mint a személyes sikert hajszolni. Emellett nem feledkezik meg arról sem – hiszen ő is Thibault! -, hogy Jean-Paulnak feljegyzéseket készítsen. Meg akarja örökíteni a nevét, mint az apja. Emléket, nyomot hagyni magunk után – ez már Oscar Thibault-nak is legfőbb gondja volt.
Ezért írja Antoine:
„Szép ez a kicsi, erős, nagyszerűen fejlődik, benne van az egész jövendő, az enyém, az egész világé! Rágondolok, amióta megláttam, s egyre nyom az az érzés, hogy ő nem gondolhat majd rám. Nem ismer, nem tud rólam semmit, semmit sem hagyok magam után, néhány fényképet, egy kis pénzt, egy nevet: »Antoine bácsi«. Semmit… Ha ezekben a kegyelem-hónapokban lenne annyi türelmem, hogy napról napra írjak ebbe a jegyzőkönyvecskébe… Meglehet, kis Jean-Paul, hogy később kíváncsian keresed majd benne a nyomokat, a bélyegemet, utolsó bélyegemet, egy eltávozó ember lépteinek nyomát. Akkor Antoine bácsi „valamivel többé válna a szemedben, mint puszta név, mint fénykép egy albumban.”
A Thibault család szerzője sajátos időrendet állapít meg. Ennek következtében néhány könyv csak pár napos eseménysort tartalmaz, s az események után évekig semmi sem történik. Ugrásokat találunk a regényben, így pl. 1910 után három év telik el, minden esemény nélkül. Másfelől a drámai szerkesztés következtében gyakran a következménnyel találkozunk először, csak – később ismerjük meg az előzményeket. Jacques kétszeri szökését éppúgy utólag beszéli el a szerző, mint Rachel viszonyát Hirschhez. Ilyen módónt Thibault családban szubjektív idővel találkozunk. Ez a szubjektivitás lélektanilag és művészi tekintetben annyira magától értetődik, hogy alig tűnik fel az olvasónak. Beleillik ebbe az érzékelés és az emlékezés közötti prousti összefüggés is, amely oly gyakori a XX. századi regényben. így jelenik meg a távol levő Rachel az ámbraillat hatására Antoine tudatában: „Tenyerébe temette arcát. De Rachel tüstént ott volt mellette: az ámbraillat, amely az ujján maradt, mert ma éjszaka megfogta Rachel nyakláncát! Erezte a mellén gömbölyű vállát, ajkán bőrének langymeleg szövetét.” (5*10. 1.)
Roger Martin du Gard a jellemzés mestere: alakjai elevenen élnek, mert kitűnő típusok és felejthetetlen személyiségek. Minden szereplő világos, határozott és kemény vonással ábrázolt figura. Mégis, különösen a főszereplők jellemzésében sajátos túlzással találkozunk: a szerző rendkívül nagy jelentőséget tulajdonít az átöröklésnek. Már a terv készítésekor ezt írja: „… hirtelen megigézett az a gondolat, hogy megírom két fivér történetét: két emberét, akiknek véralkata annyira más és eltérő, amennyire csak lehetséges, de alapjában mégis magán viseli annak a rejtélyes hasonlatosságnak bélyegét, amelyet a hatalmas közös átöröklés teremt két vérrokon között. Ez a tárgy termékeny megkettőződésére adott alkalmat: megláttam benne annak lehetőségét, hogy természetemnek két ellentétes irányát egyszerre fejezzem ki: a függetlenség, a szökés, a lázadás ösztönét, minden megkötöttség visszautasítását; s a rend, a mértéktartás ösztönét, a végletek elutasítását, amelyek öröklött tulajdonságaim.”
Ilyen „öröklött” tulajdonságokat találunk a regényben szereplő Thibaultok-ban is. Az erős és kitartó akarat, amely Oscar és Antoine karrierizmusában fejeződik ki, Jacques-nál mint lázadás jelenik meg, de már Jean-Paul akaratosságában és makacs kitartásában is megmutatkozik. A magányosság, a halálfélelem, a gőg, a szerepjátszás és a kíméletlenség szintén olyan családi vonás, amely többé-kevésbé minden szereplő jellemében megtalálható. Mindezt maguk a szereplők is tudják. A fiúk gyűlölik ugyan apjukat, de nem szakadhatnak el tőle. Újra meg újra megtalálják hangját, magatartását egymás viselkedésében vagy a környezetben, melyre rányomta bélyegét.
Amikor Antoine megfigyeli Jean-Paul makacs kitartását, amellyel végül is meghódítja a buckát, így elmélkedik: „A Thibault-energia… Apámnál tekintély, uralomvágy,.. Jacques-nál féktelenség, lázadás… Nálam csökönyösség… És most? Milyen alakot fog ölteni a kicsi vérében lakó erő?” (1789. 1.)
Antoine önmagában is megállapítja: „most éppen úgy nevettem, mint apa…” Máskor Jacques figyeli meg, hogy Antoine „hangja is egészen olyan lesz, mint az apjának…” (1005. 1.) Titokzatos ez a kapcsolat, melynek elsősorban az érzésvilágban vannak a gyökerei. Ahogy Antoine mondja apja iratainak elolvasása után: „Amikor szemben álltunk egymással, két egy vérből való, azonos természetű férfi volt együtt – és a két férfi, apa és fia közt nem volt semmiféle nyelv, amelyen érintkezzenek egymással, semmi lehetősége a gondolatok kicserélésének: két idegen!… És most teljes biztonsággal érzem, hogy mindennek ellenére – ámbár sohasem állapítottam meg kettőnk között a gondolatcsere legcsekélyebb kezdetét sem – mindennek ellenére sohasem volt és sohasem lesz többé a világon más ember – még Jacques sem – , aki annyira alkalmas volna, hogy lényegének legmélyében megértsem, s alkalmasabb nála, hogy egyszerre behatoljon az enyémnek mélységeibe… Mert ő az apám volt, s mert én a fia vagyok.” (826-7. 1.)
Ezen a halál sem változtat. Oscar Thibault személyisége még akkor is uralkodik régi házában, amikor a „hugenotta” Mme de Fontanin kórházat rendez be az épületben. Antoine ismét látja apját, amikor belép a jól ismert szobába: „Antoine magára maradt. Egyedül, az apjával. Thibault erős egyénisége ott élt még ebben a szobában. Az ő egyénisége áradt minden tárgyból s a tárgyak gondosan megválasztott, megfontolt elhelyezéséből – az ezüstfödeles tintatartóból, az asztali lámpából, az itatósból, a tolltörlőből s a falra akasztott barométerből… Csak rá kellett néznie a használatban elnyűtt szőnyegre, és újra látta apját libegő szárnyú szalonkabátjában, amint félig lehunyt szemmel, vastag kezét hátrakulcsolva, súlyos léptekkel járkál a könyvszekrény és a kandalló között.” (1771. 1.)
Antoine folytatja apja útját: mindenáron karriert akar csinálni. Sajátosan XIX. századi jellem, Stendhal és Balzac alakjainak utóda. De Antoine modernebb apjánál, ő már szakít az egyházzal és az orvostudomány útján akar érvényesülni. Orvosi hivatása is hozzájárul ahhoz a szerepjátszáshoz, amelyet már apjától elsajátított. A gyakorló orvos, majd a mester, a professzor szerepét akarja eljátszani. Szívós, kitartó munkával tör célja felé, de felhasználja a vagyont is, amelyet apjától örökölt. Munkatársait kapitalista vállalkozó módjára zsákmányolja ki: az ő laboratóriumában csak neki dolgozhatnak. Csak pályafutása végén ismeri fel individualista célkitűzésének hiábavalóságát. Rájön arra, hogy tehetsége nem emeli az átlag fölé. Másfelől undorral gondol kapitalista tervezgetésére, most már belátja, hogy Jacques-nak volt igaza, aki először át sem vette az örökséget, majd vagyonrészét háborúellenes propagandára fordította. Antoine úgy érzi, hogy a pénz megmérgezte az életét: „Pénzmérgezés. Különösen az örökölt pénz mérgez. Amit az ember nem maga keresett meg. A háború nélkül végem lett volna… Már jogot formáltam a gazdag ember természetes kiváltságára, hogy keveset dolgozzam és másokat dolgoztassak. Pirulás nélkül magamnak tulajdonítottam volna az első fölfedezés érdemét, amelyet Jousselin vagy Studler tett volna az én laboratóriumaimban. Kizsákmányoló, igenis, az lett volna belőlem!” (1739-40. 1.)
Mintha Jacques szavainak visszhangját hallanánk, aki már gyermekkorában fellázadt a kiváltságosok világa ellen. Ennek a lázadásnak még nem volt megfogalmazható társadalmi tartalma, s nem is fűtötte más, mint a gyermek igazságérzete. De Jacques éles szemmel figyelt, és korán észrevette, hogy apja jótékonysága valójában világcsalás. Azért mondja Antoine-nak: „Engem az tett forradalmárrá, hogy itt születtem ebben a házban… Hogy polgárfiú voltam… Hogy már kiskoromban napról napra láttam azokat az igazságtalanságokat, amikből az a kiváltságos világ él. Még távolról sem tudtam, hogy mi a kapitalizmus, még magát a szót sem ismertem tizenkét-tizenhárom esztendős koromban, emlékezz csak vissza, fellázadtam ez ellen a világ ellen. Az iskolatársaim, a tanáraim világa… és apa meg az ő jótékony intézményeinek világa ellen!” (1042. 1.)
Csakhogy Jacques-nak súlyos kételyei vannak. Nem hisz az emberiség erkölcsi fejlődésében, és fél a forradalom vérontásától is. De hatalmas lelkesedéssel üdvözöl minden agitációt, amelyet a háború ellen kezdeményeznek. Részt vesz minden megmozdulásban, és elhívja Jennyt is a gyűlésekre. A napihírek hatására egyre türelmetlenebb és idegesebb. Gyors áttekintőképességével hamar átlátja, hogy milyen taktikázás folyik, s hogyan közeledik a háború. Megnyugvást csak a békéért folytatott tüntetés alkalmával talál; amikor személyisége szinte felolvad a testvéri tömegben: „Egyáltalán nem érzékelte a teret, az időt: egyéni öntudata megsemmisült. Olyan volt ez, mint valami homályos, letargikus visszatérés az ősi környezetbe. Belemerült, beleolvadt ebbe a mozgó testvéri sokaságba, s érezte, hogy megszabadult önmagától.” (1357-8.1.)
Ettől fogva felfelé vezet az út. Jacques a végsőkig harcol a háború ellen. Tiltakozik, amikor a mozgalom vezetői megalkuvást hirdetnek, nem fogadja el azok álláspontját sem, akik külföldre menekülnek a behívó elől. O sem vonul be, de életét kész feláldozni a háború ellen folytatott küzdelemben.
Mihelyt célt lát maga előtt, tervszerűen és gyorsan cselekszik: ráveszi Meynestrelt, hogy vezesse a gépet, és megírja a röpiratát harmadosztályú vasúti vendéglőben egy nagy asztal mellett. Ez a környezet megfelel a mondanivalónak: úgy kell írni, hogy a frontkatona értsen belőle. Jacques egyszerű szavakkal leplezi le a nemzeti hazugságot, azt a sajtót, amely minden háborús országban gyűlöletre uszít. Felvilágosítja a katonákat, és bátorságot önt a szívükbe. Meg akarja állítani a háborút, amely akkor már ezrével szedte véres áldozatait. A röpirat befejező szakasza határozott felszólítást tartalmaz:
„Holnap, ugyanabban az órában, napfelkeltekor, franciák és németek, valamennyien együtt, a hősiességnek és testvéri szeretetnek ugyanazzal a lendületével fordítsátok felfelé a puska agyát, dobjátok el a fegyvert, hallassátok a felszabadulásnak ugyanazt a kiáltását!” (1618.1.)
Jacques bátorsága azért is tiszteletre méltó, mert tisztában van tettének veszedelmes következményeivel.
Jól tudja, hogy ha fogságba kerül, főbe lövik. Képzelete elébe vetíti a félelmes jövőt, de ő nem hátrál meg. Mégjennytől kell elbúcsúznia, néhány sort ír neki, s megjön a gép, hogy felragadja, majd lezuhanjon vele.
Jacques tevékenysége sok tekintetben emlékeztet Romáin Rolland háborúellenes állásfoglalására. Mindketten Svájcban fejtik ki működésüket, elveik között is sok a hasonlóság. Nemzetközi forradalmárok támogatják munkájukat, és a háborús propaganda szítja ellenük a gyűlöletet.
Antoine mindig irigyelte Jacques-tól a barátait, mert neki egy sem volt. Most, amikor életrehalálramegy a küzdelem, nemzetközi összefogás segíti a vakmerő repülőket. Jacques svájci barátai és elvtársai hűségesen és pontosan látják el fontos feladatukat. Kerülik a nagy szavakat, nem érzékenyülnek el, jól tudják, hogy valójában ők ennek a céltalan háborúnak a hősei.
De Antoine-nak is széles ismeretségi köre van. Nemcsak Rumelles-től kap híreket, aki a külügyminisztériumban dolgozik, hanem munkatársai, betegei is állandóan tájékoztatják. Csakhogy Antoine nem akar elszakadni munkájátói, s a vitákban sem mindig vesz részt. De az író mégis fontosnak tartja ezeket a megbeszéléseket, mert ezeknek bemutatásával a kor hangulatát, felfogását széleskörűen ábrázolhatja. Antoine körében szélsőséges soviniszta is akad, számos haladó radikális és apolitikus polgár fejti ki nézetét. Valójában a szerző két tábort állít egymással szembe: Jacques és köre határozottan háborúellenes, Antoine társaságában közömbös, sőt háborús párti szereplők is akadnak.
A regény nőalakjai közül egyedül Rachel, Antoine szeretője ígérkezik igazi élettársnak. Apja színházi szabó volt, ő maga táncosnőnek készült. Sokat szenvedett, és sok kalandon ment át. Afrikai kalandjai egzotizmussal töltik meg a szerelmét. Rachel önzetlen, jószívű és jó ízlésű asszony, aki a saját életét éli. Antoine nem elég gyöngéd ahhoz, hogy megértse, s arra is későn ébred rá, hogy nem sikerült meghódítania: Rachel nem tudott elszakadni Hirschtől. Szerelmének emléke a haldokló Antoine legszebb vigasztalása.
Jennyrőljoggal állapítja meg Jacques: „maga olyan, mint egy sziget… hozzáférhetetlen.” Valóban, Jennyt kevéssé ismerjük, jelleme csak Jacques halála után mutatkozik valódi fényében. Titokzatos lélek, szenvedélyes és erős, de nem képes arra, hogy Jacques eszméit megértse. Gise, aki életét Jean-Paulnak szentelte, így jellemzi Jennyt: „Kivételes teremtés ez a Jenny… Nemes lelkű, erélyes… Csodálatra méltó! Másokkal szemben szigorú… Elvakult, csak magában bízik, nem tűri, hogy mást gondoljon az ember…” (1715. 1.) Ez a jellemzés egyszerre világítja meg Jenny és Gise vonásait, s kettejük viszonyát is érzékelteti.
Roger Martin du Gard a történetíró realizmusával bírálja regényében a kapitalizmust, a vallásos világintézetet, a katolikus intézményeket és a nacionalizmust. Ezeknek romboló hatását két család pusztulásával, és az I. világháború kitörésével bizonyítja. Csakhogy ez a háború olyan pusztító tűzvész, amely mindent feléget, tehát a régi világ egészét megsemmisíti. Ennek helyén új világot lehet teremteni, s ennek záloga a gyermek, akit a pusztuló nemzedékféltő szeretettel készít fel hivatására.
Kategóriák: Irodalom Cimkék: 1940, Benne, Egy, Ezt, Georges Duhamel, Martin Du Gard, Mint Az, Munka, Nagy, Pedig, Roger Martin Du Gard, Thibault, Verger