A szürrealizmus
A szürrealizmus
Amit a Dada megkezdett, azt a szürrealizmus folytatta. Vezető egyéniségei Breton, Aragon és Éluard (élüár) voltak. Ez az irányzat is az embert akarta felszabadítani a társadalmi konvenciók és korlátozások rabságából, de a hagyományos értékek lerombolásán túllépve szenvedélyesen kereste azokat a lehetőségeket és módszereket is, amelyeknek segítségével az ember újra megtalálhatja a "közvetlen életet", az ártatlanságot a szabadságot.
A szürrealisták úgy vélték, hogy az ember hamisítatlan, igazi énjét a tudatalatti világában találhatják meg. Ha átengedjük magunkat a tudatalatti látszólagos önkényének, az álom, az őrület, az önkívület, a szabadjára engedett képzelet révén meghódíthatjuk a valóságfeletti, a szürreális életet, eljuthatunk a fantasztikum, a csodák, az ésszel meg nem ragadható jelenségek világába.
(A mozgalom elnevezése is "realizmuson túli"-t, "valóságfölöttiség"-et jelent.)
A mindennapok megszokott gondolkozásmódjától segít elszakadni a humor is, amely "felfedi mindannak a teljes képtelenségét, ami a világ rendjeként jelentkezik" (Aragon). A szürrealizmus különösen kedvelte az ún. fekete humort, az iszonyatos és a nevetséges különös szorongást előidéző groteszk együttesét. A szürrealisták kidolgozták sajátos alkotómódszereiket is. Ilyen volt az önműködő írás. Ennek az a lényege, hogy a művész a tudatalattiból felmerülő gondolatokat, képeket, látomásokat minden értelmi ellenőrzés nélkül lejegyzi.
Az önműködő írás legnagyobb jelentőségű eredménye a szabad képzettársításon alapuló szürrealista kép, melyben két egymástól távol eső, összeegyeztethetetlennek látszó fogalom kerül egymással kapcsolatba. "Szép mint egy varrógép meg egy esernyő véletlen találkozása a boncasztalon"- Lautréamont (lotréamon;1846-1870), a lázadó, romantikus francia költő ezekkel a szavakkal már a szürrealizmus szépségeszményét fogalmazta meg.
A képalkotásnak ez a merész módja új lehetőségeket nyitott a költészet számára. A szürrealisták az ember társadalmi felszabadítását is céljuknak vallották, ezért 1925-től kapcsolatot kerestek a kommunista párttal. Az együttműködés azonban nem volt zavartalan. A szürrealista festészet kezdeteit tulajdonképpen az olasz De Chirico (kíriko; 1888-1978) "metafizikus" képei jelentik. Párizsban festett olasz terei, titokzatos városképei nyugtalanító, szorongásos látomások. A kihalt épületek, a rideg falak, a sötét nyílások az üres tér fenyegető hatalmát érzékeltetik.
A szürrealizmus festészete két irányban bontakozik ki. A művészek vagy abszurd víziókat jelenítenek meg fényképszerűen pontos, részletező ábrázolással, mint Salvadore Dali (1904-1989), vagy pedig a tudat alól felmerülő ősi, mitikus formációkat, jelképeket festenek, mint Joan Miró (1893-
1983).
A szürrealizmus felszabadító hatása szinte máig érezhető, esztétikai eredményei felszívódtak korunk művészetében. A költészetben különösen a kifejezés és a képteremtő fantázia felszabadítása hagyott mély nyomokat.
Szürrealista dézetek, költői képek
"A nap Ienyugvó kutya"
"A hidon macskafejű harmatcsepp hintázott"
"Asszonyom haja rőzsetűz"
"Ha éppen éjfél előtt, a rakodópart mellett
Kócos nő ered nyomodba, ne is törődj vele
Az éj kékje ő. "
(Breton)
"A föld oly kék mint egy narancs"
"A szem, mely arc lesz vagy tájék"
(Éluard)
"Egy óramű mellé ejtettem a reményt
Ahogy a bárd elvágta az utolsó pillanatot
óriás tömeg verődött össze erre e fejedelmi kivégzésre"
"Kézzel fogdosom a csillagokat
Éji legyek ne lepjétek el szivem
Kiálthatjátok már nekem vigyázz
Éj és megszokás kapitányai
Örökre elszököm én a végtelen nagy kalapja alatt"
(Aragon)
Kategóriák: Müvészettörténet Cimkék:
A dadaizmus
A Dadaizmus
A dadaizmus a semleges Svájcban született meg, ahol a háború elől menekült ifjak, katonaszökevények és forradalmárok gyülekeztek. Szembefordultak az egész polgári világgal, amely a háborúhoz vezetett. Lelkesen üdvözölték az októberi fonadalmat, a bajor és a magyar tanácsköztársaság kikiáltását.
A román származású Tristan Tzara, a dadaizmus vezéralakja 1919-ben készült kiáltványában így foglalta össze a mozgalom törekvéseit: "vár a tagadás, a rombolás nagy munkája. Seperjünk, tisztogassunk. A világ gonosztevők hatalmába került, akik gyilkolják egymást, s pusztitják az évszázadokat; majd ha a tébolyult világ kitombolta magát, akkor jöhet az egyén számára a tisztaság kora. . . "
A dadaisták célja a társadalom minden hagyományos értékének lerombolása volt, tagadták és kétségbe vonták a józan ész, a logika használhatóságát, elvetették a művészet kiürültnek és elhasználtnak érzett formáit. Legtöbb kifejezési eszközük a meghökkentés, a botrány. Ezzel provokálni akarták az ún. jóízlést, tiltakoztak az uralkodó erkölcsi dogmák, az embertorzítónak érzett törvények és megszokások ellen, fel akarták szabadítani az ember belső erőit. Már a mozgalom nevének véletlenszerű kiválasztása is az értelem és a rend tagadását jelentette. (Az irányzat nevét úgy adták, hogy egy papírvágó kést dugtak vaktában a lexikonba. A dada szó jelentése: vesszőparipa, gyereknyelven "paci", faló; de ezenkívül még sok más jelentése is van: magyarul pl.dajka, oroszul igen-igen, bizonyos nyelveken pedig a szent tehén farkát hívják így.)
A dadaisták a verset véletlenszerűen kiválasztott, gyakran értelem nélküli szavakból rakják össze. Művek helyett tárgyakat készítenek, ezeket véletlenszerűen egymás mellé szegelt, ragasztott hulladékokból vagy fényképkivágásokból állítják össze, vagy egyenesen készen talált tárgyakat, sörösládát, biciklikereket, éjjeliedényt helyeznek talapzatra, és ezeket címmel és kézjeggyel ellátva, mint műalkotásokat állítják ki. A tárgyak kiállítása felhívja a figyelmet a dolgokban lappangó jelentésekre, ugyanakkor a tárgyak szabálytalan jelenléte az igazi" műalkotások között a művészet értelméről is elgondolkoztat.
A Dada-mozgalom jóval több volt polgárpukkasztó, zavaros bolondozásnál: az ifjúságnak a világban uralkodó zűrzavartól való csömörét és kétségbeesését szólaltatta meg, "pokoljárás és önkinzás" volt, ahogy Kassák Lajos nevezte. Elemi erővel fejezett ki egy válságot, és a közlés terméketlennek érzett eszközeinek tagadásával, lerombolásával tiszta lapot teremtett a művészet új kísérletei számára.
Kategóriák: Müvészettörténet Cimkék:
Az expresszionizmus
Az expresszionizmus
Az expresszionizmus 1905 és 1920 között bontakozott ki Németországban, ahol az elkésett fejlődés, a konszernek szerepe, a gyorsuló városiasodás, a gyarmatosítás és a háborús készülődés súlyos társadalmi problémákat vetett fel, feloldhatatlan ellentmondásokhoz, nagy belső feszültségekhez vezetett.
Az első expresszionista művészcsoport 1905-ben Drezdában alakult meg Die Brücke (A híd) néven. Megalapítói az elnevezéssel is kifejezték, hogy "minden forradalmi és nyugtalan elemet" magukhoz szeretnének vonzani. A művészek proletárkörnyezetben éltek, művészetüket az ember iránti vonzalom jellemezte. A fametszetek fekete-fehér kontrasztjait különösen alkalmasnak találták az elementáris erejű tartalmak megszólaltatására.
A másik jelentős csoportosulás Münchenben jött létre 1911-ben, nevét Kandinszkij Der ólaue Reiter (A kék lovas) c. képe adta. A fiatal expresszionista költők két 1910-től megjelenő hetilap körül tömörültek: a Der Sturm a nemzetközi avantgárd egyik legfontosabb folyóirata volt, munkatársai között magyarokkal is találkozhatunk; az Aktion (akcion) körül csoportosuló "aktivisták" a műalkotás létrehozását társadalmi cselekedetnek tekir_tették, mely megváltoztatja a világot.
A háború végén az expresszionisták egy része közvetlen kapcsolatba került a munkásmozgalommal. Küthe Kollwitz, Otto Dix, Georg Grosz grafikai műveiben a háború borzalmait, a szegények nyomorúságát mutatták fel. Velük egy időben az irodalomban is jelentkeztek a proletár avantgárd képviselői, köztük Johannes R. Becher, Bertolt Brecht, Anna Seghers. Az expresszionizmus 1910 és 1920 között bontakozott ki, s a 20-as évek elején uralkodó irányzattá vált Németországban.
A művészek az embertelen, széthulló világban magára maradó, meggyötört, elesett emberért emelték fel szavukat. Hangjuk gyakran érzelmes pátosszal szólt: "Egyetlen vágyam, ó ember, hogy egy Iegyek veled!" (F.
Werfel). Śgy látták, hogy csak a világ, a társadalom rossz, az ember jó. Freud elméletét sajátosan értelmezték: a társadalmat képviselő felettes én elnyomja az ösztönöket és általában a tudattalant, ezeket kell tehát felszabadítani. Naiv idealizmussal hittek abban, hogy ha
az ember felszabadítja magát a társadalom követelményeitől, és saját igazi hangját engedi érvényesülni, a világ is jó lesz. A társadalmi konvencióktól meg nem rontott, önmagát adó, érzéseit őszintén kifejező embert keresték a természeti népek művészetében, a gyermekek
rajzaiban, ezt az embert akarták megszólaltatni művészetükben is.
Az expresszionizmusnak két válfaját különböztetjük meg: a mindig tragikus egyedre s a folyton harcban álló társadalmi emberre koncentrálót.
Az expresszionizmus a belső tartalmak, érzések kifejezésére törekszik. (Az irányzat elnevezése is erre utal, a latin eredetű expresszió ‘kifejezés’ szóból származik.) A művész belső élményét akarja kivetíteni, elsősorban nem a külvilág dolgaira figyel, hanem azokra az érzésekre, amelyeket a dolgok előidéznek benne. Arra törekszik, hogy a külső vagy belső valóságot a lényegre redukálja, és azt felfokozva érzékelhetővé tegye.
Az expresszionizmus a képzőművészetben felszabadítja a formákat és a színeket a természetelvűség hagyományai alól, és a kifejezés szolgálatába állítja. A festők a természetes formák eltorzításával lélekállapotokat, pl. szorongást és rémületet érzékeltetnek, a tárgyi színeket kifejezési színekkel helyettesítik. A szobrász Ernst Barlach (barlah) a román és a gótikus szobrászat hagyományait folytatva erőteljes formaadással jeleníti meg az emberélet legegyetemesebb mozzanatait és állapotait.
Az absztrakt expresszionizmus már teljesen elhagyja a témát, és csak a formák viharos ritmusával, belső mozgásával, a színek tüzével fejezi ki a belső mondanivalót, mint Kandinszkij a tízes években festett improvizációiban.
A zenei expresszionizmus szakít a kimerített, megszokott harmóniákkal, és a ritmusok, a nagy dinamikai ellentétek és hangszínek gyors váltakozásával fejezi ki a belső tartalmat. Az expresszív kifejezés eszközeivel szinte a kor minden jelentős zeneszerzője él, különösen a bécsi iskola: Schönberg (sőnberg), Webern és Berg. A tízes években Bartók is közeledett a bécsi iskola expresszionizmusához.
Az expresszionista költő az érzések, indulatok intenzív kifejezése érdekében széttöri a költészet hagyományos formáit, gyakran a mondatokat is, merész egyéni szóképeket használ, belső látomásait vetíti ki. A versben nagy szerepet kapnak az igék, a főnévi igenevek, az indulatszók, a gyakran kötőelemek nélkül egymás mellé helyezett mondat értékű szavak. Az expresszionista líra legjelentősebb képviselői: Georg Heym (hejm), August Stramm (stram) Georg Trakl, Bertolt Brecht és költészetük korai szakaszában Johannes R. Becher és Gottfried Benn, valamint Kassák Lajos.
Az expresszionista dráma legfontosabb alapelve, a teatralizmus, azt a törekvést fejezi ki, hogy a színház valóban színpadi művészet legyen, nem pedig a valóság utánzata. Az író a valóság felszíne alatt rejtőző lényeget akarja közvetlenül kifejezni, ezért szimbolikus helyzeteket és alakokat teremt. A színházi előadás is jelképes színpadi síkok, különleges megvilágítások alkalmazásával, a színészek stilizált mozgásával szolgálja a mondanivaló közvetlen kifejezését. Az expresszionista dráma vezéregyéniségei Georg Kaiser (kajzer), Ernst Toller és a fiatal Bertolt Brecht voltak.
Kategóriák: Müvészettörténet Cimkék:
A fututrizmus
A futurizmus
A futurizmus a gyors ipari fejlődésnek induló Olaszországban született meg. Az ország északi részén a modern gyáripar kibontakozásával együtt járó társadalmi átalakulás olyan kérdéseket vetett fel, melyekre a különféle szindikalista és anarchista hatások alatt álló munkásmozgalom nem tudott határozott feleletet adni. A szellemi élet konzervatív, a művészeti élet provinciális maradt továbbra is. Az állam gyarmatszerzési háborúkat indított, és a nagy olasz birodalom ábrándjával próbálta leszerelni az elégedetlen tömegeket.
Érthető, hogy ebben a helyzetben Marinetti 1909-ben kiadott első futurista kiáltványa nemcsak az új utakat kereső művészek, hanem a munkások körében is nagy visszhangra talált. Marinetti ugyanis nemcsak a múlt művészetének leáldozását és a jövő művészetének, a futurizmusnak (az olasz futuro ‘jövő’ szóból) a megszületését hirdette meg, hanem nagy szónoki pátosszal szinte az egész élet újjáalakítását is ígérte. A kiáltvány a modern jövőt a technika csodáiban, a rohanó, lüktető életben látta, és megfogalmazta a kor néhány fontos követelményét: a művészetnek meg kell hódítania az ember számára az új ipari-technikai környezetet, meg kell változtatnia az elmaradott szellemi és politikai légkört. A jogos követelések között azonban jelen voltak olyan agresszív nacionalista és reakciós nézetek is, mint a militarizmus és a háború dicsőítése. Az erőszaknak ebből a kultuszából logikusan következett, hogy Marinetti és a futuristák egy része végül a Mussolini-féle fasizmus kiszolgálásánál kötött ki. Az első világháború kitöréséig tartó időszakban azonban a futurizmus a művészetben is tudott új utakat nyitni.
A futuristák a technikai civilizáció művészei voltak. Esztétikai elveiket is a technika világából merítették, az erő és a sebesség, a mechanikus ritmusok tanulmányozásából. Śgy látták, hogy az élet lényege a mozgás, korunk jellegzetes élménye a dinamika. A művész feladata ennek a dinamizmusnak a kifejezése. Legfőbb eszményük a gép. Marinetti ódát írt a verseny-automobilhoz. A futurista festők a mozgások egymást követő fázisainak egyidejű megjelenítésével a kubista kompozícióba a dinamizmus elvét akarták bevezetni. Boccioni (boccsóni) Egy kerékpáros dinamizmusa c. rajzán (1913) a mozgást az erővonalak meghúzása, a ritmikusan ismétlődő formák érzékeltetik.
A többi művészet nyelvét is alkalmassá akarták tenni az élet új ritmusának megszólaltatására. A futurista irodalom technikai kiáltványában Marinetti a hagyományos mondatszerkezet lerombolását és szabad szavak használatát javasolja a költőknek. A zeneszerzők is keresték az új hangzások lehetőségeit. "Ki kell törnünk a zenei hangok szűk köréből, és meg kell hóditanunk a zörejek végtelen változatosságát" – írta Russolo (russzoló), és meglapította a "zörejek művészetét".
Olaszországon kívül egyedül Oroszországban bontakozott ki még futurista mozgalom. Az orosz futurizmus az olasz példa nyomán indult, de lényegesen más úton fejlődött, egy robbanásig feszült helyzetben forradalmi energiákkal telítődött, és mind a képzőművészetben, mind a költészetben jóval jelentősebbet alkotott. 1912-ben jelent meg Burljuk, Krucsonih, Majakovszkij és Hlebnyikov aláírásával kiáltványuk: Pofonütjük a közizlést. Ebben minden hagyományt megtagadnak s gőzös forrófejűséggel fogalmaznak: "A múlt szűk. Az Akadémia és Puskin érthetetlen hieroglifák. Puskint, Dosztojevszkijt, Tolsztojt ésatöbbit, ésatöbbit ki kell dobni a Jelenkor Gőzhajójából. " Szükségesnek tartják a művészet nyelvének megújítását. Ennek fontosságát Majakovszkij egy 1918-ban rendezett vitán is hangsúlyozta: "Nem elég szobrot állitani a fémmunkásnak, az is kell, hogy ez különbözzék attól a nyomdászszobortól, amelyet még a cár állitott."
Az orosz futurista irányzatok közül az ún. kubo-futuristáké volt a legfontosabb. Ebben a csoportban a költők mellett kubista-konstruktivista felfogású képzőművészek – Burljuk, Larionov, Tatlin – is jelentős szerepet játszottak.
Kategóriák: Müvészettörténet Cimkék: